Körmöndy Tímea írónő honlapja 

"A mese a mindenség kulcsa. A lélek ajtaján kopogtat." (Jung) 

headerphoto
I. - fejezet
Kadak, az igazságos!
 
Kadak a háza küszöbe előtt ernyedten ült faragott székében. A lustálkodáson, és az evésen kívül kedvenc elfoglaltságai közé tartozott, hogy a barna manó népen gyakorolja az uralkodást. Sajátos elképzelései voltak a becsületről, és a falu életének irányításáról. Őfelsége személyében egy önfejű, és nagyravágyó vezért tisztelhetünk. Természetesen a fejedelmi jellemvonásokhoz hozzá illő külső is társult. 
Hegyes, szőrős fülei kajlán lelógtak vállaira. Az orra hosszú volt, és vékony, ceruzához hasonló. Ápolatlan testének bűzét nehezen lehetett elviselni. A legyek folyamatos kísérői voltak őfenségének. Királyi ruházatának éke egy barna, és sárga pepita kockás térdnadrág, amit zsíros pocakja alatt egy zsinórral megkötve hordott. Lábfejét hosszú, kosztól fekete karmok díszítették, sarkait pedig dús, fekete szőrcsomók csúfították.
Kadak a szokásainak rabja volt. Mindennap a kiadós ebéd után elkortyolgatott egy kupa almabort, amit felesége, Kála szolgált fel neki. Iszogatás közben szerette figyelni, ahogy asszonya a ház körül szorgoskodott. Székéből nézte, ahogy Kála görnyedten a fején cipelte súlyos, bogyókkal teli kosarát. A segítségnyújtás eszébe sem jutott.
A barna manóknál a férfiaknak hivatalosan egy felesége lehetett, de a szokás megengedte a többnejűséget. Kála Kadaknak öt feleségéből az első volt, aki még gyereklányként került a férfi mellé. Falujának legszebb manólánya volt, a lány apja egy vagyont kapott érte Kadaktól. Kálának kislányként a házasságról az volt a dédelgetett álma, hogy az csupa szerelem lesz. Szerető férje majd élete végéig gondoskodik róla, és védelmezi őt.
Úgy gondolta, hogy az elűzött öreg feleségek saját hibájukból kerültek a nyomorba. Nem szolgálták elég odaadóan, nem szerették, és tisztelték férjüket. Egy férj nem űzi el a választottját, ha az megbecsüli magát, és gondoskodik az otthon melegéről.
Lelkét boldogság töltötte el, mikor megtudta, hogy a falu nőtlen vezetője megkérte a kezét. Akkoriban Kadak még karcsú, és külsejére sokat adó manólegény volt. Az összes barna manólány epedezett érte. Ráadásul rengeteg kincset birtokolt, és hatalma is volt a falu minden manója felett.
Azonban az asszonyoknak nehéz az életük. Ők végezték a házimunkát, gyereket neveltek, és megszerezték a napi élelmet. A férjüknek teljes hatalmuk volt felettük, szavuk szent. Az asszonyok dolga a gyerekszülés, és a férjük maradéktalan kiszolgálása. A panaszkodás, és a sírás sorsuk miatt szigorúan tilos. Aki mégis megtette, nyilvános verést kapott. Az asszonyok pedig az odaadásáért cserébe mit kaptak? Amikor megöregedtek, és gyengék lettek, a férfiak elűzték őket, és fiatalabb nőt vettek el. Ezért volt az, hogy egy fiatal manólánynak nála akár háromszor idősebb férje is lehetet. A megöregedett, és elűzött manóasszonyok sorsa innentől kezdve a kiközösítés, és a koldulás, vagy rosszabb esetben halál volt.
Fiatal lányként Kadak jól bánt Kálával. Tenyerén hordozta, mikor fiával várandós lett. Drága ajándékokat kapott tőle, és minden kívánságát, szeszélyét teljesítette. Kála azt hitte, élete végéig így lesz. Úszott a boldogságban férje mellett, Meseország legszerencsésebb asszonyának képzelte magát.
De miután megszülte neki a fiúgyermeket, minden megváltozott. Elmaradoztak az ajándékok, és egyre kevesebb figyelmet kapott a férjétől. Ahogy idősödött, és szépsége halványodott, ő is csupán egy megtűrt, és kiszolgált bútordarabbá vált a háznál. Egy azok közül, akinek az volt a dolga, hogy a ház körül rendet tartson, és az uralkodó gyermekeit nevelje. Kadak a tőle, és a többi feleségtől született leánygyermekeit figyelemre sem méltatta. Magáénak csak a fiát tekintette. Az egyetlen fiút, akit Kála szült neki.
– Szerencse, hogy az első szülöttem fiú lett – gondolta Kála. – Ha leánynak születik, a férjem még élve eltemet. Kadak, ami jóságos uralkodónk, és jótevőnk! – gúnyolódott magában.
Ahogy múltak az évek, férje kezdett átnézni rajta. Végül már láthatatlannak érezte magát. Aztán sorban jöttek az új, fiatal, és szebb feleségek. Mikor Kadak még udvarolt neki, Kála csodálta benne az erős férfit. Tetszett neki annak határozottsága, ereje. Aztán jobban megismerte, és a tisztelet, a szerelem helyét az undor foglalta el. Megtapasztalta a kegyetlenséget, az elnyomást, és a megalázottságot.
Megrémült, amikor rájött, hogy férje szenvedélye lett a hibiszke manók elpusztítása, és a Meseországot határoló Burok áttörése. Nem elégedett meg a falubeliek feletti korlátlan uralmával, a mesevilágon kívüli élőlényeket is alattvalóinak akarta.
– Csúnyácska, és öregecske már, de hűséges asszony. Rendet tart a többi perszóna között – figyelte elmélázva Kadak a feleségét. – Régen milyen tüzes, és gyönyörű volt. Versenget érte minden barna manó férfi. De ma már elszállt belőle az élet, és a szépség. Házsártos vénasszony lett belőle! – hessegette el kezével az orrára szálló legyet. Rosszallóan megcsóválta a fejét, mire hatalmas fülei a vállát kezdték legyezni. – Öreg, és ráncos lett a vénség.  Az idén még életben hagyom, ő tudja a legfinomabb almabort készíteni az asszonyok közül. De jövőre már kikötettem a szipirtyót –gondolta.
– Hé, Kála! Megtanítottad már a kis Bodorkát az almabor készítésére?
– Még nem – válaszolta szűkszavúan Kála, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Már régen kitalálta ura, és parancsolója gondolatait. Látta kirajzolódni maga előtt szörnyű sorsának a végét.
Kadak ásított, és a nyála közben kicsorgott a szája szélén. Megunta asszonyának ténykedését figyelni. Kézfejével megtörölte az ajkait, majd öntelten körbenézett a kiskirályságán. Szeretett uralkodni, szerette a hatalmat, szerette, hogy félnek tőle. Kadak jó uralkodónak, és jó férjnek tartotta magát. Elégedett volt az életével.
Tekintete közben rátévedt igazságosságának legújabb bizonyítékára. Egy fiatal, és szép arcú barna manó volt tőle kőhajításnyira, megkötözve egy földbe vert faoszlopnál. Szerzsnek hívták. Nemrég még Kadak hűséges testőreként szolgált, azonban a galád manó az életére tört. Az uralkodó csak a mindig körülötte strázsáló testőrségének köszönhette, hogy még él. Mint minden zsarnok, ő is rettegett a merénylőktől. Téveszméje volt, hogy valaki meg akarja mérgezni. Leginkább a feleségeire gyanakodott. Még alvás közben is körbevették az őrök.
Láncra vert áldozata nemrég még reményekkel teli szerelmes ifjú volt, csordultig tele álmokkal, és tervekkel. Mostanra megvert, kiéhezett, kiszomjazott, és lélekben megtört manó lett, aki már csak a halált várta. Mindig hűséges katonaként szolgálta Kadakot. Annak legképtelenebb parancsát is teljesítette, még az életét is oda adta volna uráért.
Aztán elkövette élete nagy hibáját, beleszeretett Kadak, és Kála lányába, az uralkodó lánya pedig viszontszerette. Első látásra egymásba bolondultak. Az oszlophoz kötözve a tűző napon Szerzsben már csak az emlékei tartották a lelket. Ha behunyta a szemét, élesen látta maga előtt szerelmük hajnalát. Tündérszép tavasz volt, a virágok mindent beborítottak. A madarak szerelmetesen búgtak. A nap vidám sugarai visszaverődtek a színpompás lepkék szárnyainak hímporáról. Az erdő a hosszú téli hónapok után tele volt élettel, és szerelemmel. A két fiatal kedves elfoglaltsága volt, hogy az illatos mezőkön egymás karjaiban andalogjon. Szerzs még sosem volt olyan boldog, mint akkor. Udvarolt a lánynak, bókokkal, és apró ajándékokkal halmozta el. Néha egy-egy csókot csent tőle. Rengeteget beszélgettek, és nevettek.
A fiatal manó végül összeszedte bátorságát, Kadak lábai elé borult, és megkérte tőle lánya kezét. Nem hitt reménye teljesült, mikor Kadak beleegyezett a nászba. A vezér abban a megtiszteltetésben részesítette, hogy leültette maga mellé tárgyalni. A megállapodás úgy szólt, hogy Szerzsnek egy zsák aranyat kell a lányért cserébe fizetni. Ez volt Kadak bánatpénze gyermekéért. Kadak felmentette a szolgálat alól Szerzset, hogy az megszerezhesse leánya árát.
A fiatal manó útra kelt, de előtte a szerelmesek hosszan búcsúztak egymástól. Elhangzottak a nagy ígéretek, sorra csattantak el a könnyes búcsúcsókok. Aztán Szerzs reményekkel telve útra kelt, hogy megszerezze az aranyakat, amiért megvásárolhatja a boldogságot. Elhagyta a falut, hogy szerencsét próbáljon. Útja a Meseországot határoló Burokhoz vezetett. Véletlenül tévedt oda a Burok déli bejáratához. Hatalmas, aranykapu előtt állt. Annyira csillogott, annyira fénylett, hogy nyitott szemmel nem volt képes sokáig bámulni. Elvakította, aki hosszabb ideig szemlélte. Ámulásából a kaput védő őrök térítették magához. Egy ősöreg hegy, amit Zúzónak hívtak, és egy dzsinn, akinek Markos volt a neve.
Évezredek óta őrizték a bejáratot a betolakodók ellen. Sok csatában vettek már részt, sokat látott öreg veteránok voltak mindketten. Szerzs őket szolgálta. Feladata lett a két őr ellátása. Főzött, takarított rájuk, kiszolgálta őket, Zúzó kősziklái közé nőtt gazt gyomlálta, Markos dzsinn pihenőhelyéül szolgáló palackot tisztította napi rendszerességgel. Megbecsülte magát, ezért jó dolga volt a két őr mellett. Sokat mesélt, és áradozott nekik a kedveséről, a falujáról, és a leendő apósáról. A gazdái szerették hallgatni a meséket, legalább volt egy kis változatosság az életükben. Csak mikor Kadakra terelődött a szó, akkor csóválták a fejüket.
A sok munka, és az érdekes beszélgetések mellett repült az idő, Lassan letelt Szerzs szolgálatának ideje. A két kapuőr marasztalta Szerzset, de hiába. Figyelmeztették, hogy ne bízzon meg Kadakban, mindig legyen résen, higgadtan gondolkodjon, ha róla van szó. De a forrófejű szerelmes csak bólogatott a jó tanácsok hallatán. Látván az ifjú eltökéltségét Zúzó, és Markos aggódva, de útjára bocsátották.
Szerzs elindult hazafele a zsák arannyal a hátán. Az úton végig dúdolt, fütyörészett. Képzeletben a szerelmét már a karjai között tartotta, az esküvőt tervezte. Látta maga előtt, ahogy pár év múlva gyermekei szaladnak elé, mikor hazaérkezik az otthonukba. A végtelen hosszúságúnak tűnő út után végre meglátta a szülőfaluját. A további utat a szerelemtől bódultan már futva tette meg. Mikor odaért, lihegve letérdelt Kadak lábai elé.
– Elhoztam neked az ígért zsák aranyat, jó Uram. Kérlek, legyél hű szavadhoz, és ad feleségül hozzám leányodat!
Kadak csuklott egyet, majd elkezdett nevetni. Éppen almabort ivott, és a rötyögéstől félre is nyelte. Fuldokolva köhögött. Még egy könnycseppet is kitörölt a szeme sarkából. Mikor elmúlt a fullasztó nevetőrohama, megtörölte kézfejével a száját. Aztán komolyan Szerzs szemébe nézett.
– A lányom már nem él közöttünk. Két teliholddal ezelőtt erre járt egy kereskedő karaván. Jobb ajánlatott ígértek érte, mint te tetted, fiam.  Én pedig mit tagadjam, eladtam őt nekik. Az üzleti életben nincs barátság, fiam. Mindig figyelni kell a jó lehetőségeket, és élni kell vele, ha jó alkalom adódik. De lásd jóságomat! Rólam mindenki tudja, hogy szavatartó manó vagyok. A zsák aranyodért választhatod egy másik lányomat. Kála! Hívd be őket! – parancsolta, majd magával elégedetten hátradőlt a székében. Két kezét összekulcsolta, és várta Szerzs hálálkodását.
De az ifjú ahelyett, hogy megköszönte volna ura jóságát, elsápadt, majd elvörösödött. Egész testében remegett, és fújtatott. Szerzset elöntötte a düh, és nekirontott Kadaknak. A zsíros torkát célozta meg. Puszta kézzel akarta megfojtani a hitszegő apát, de az uralkodó testőrsége résen volt, és megakadályozta tettében. Lecibálták urukról, majd alaposan megverték, és kikötözték az oszlophoz. Vakmerő tettéért az volt a büntetése, hogy éhen, és szomjan haljon. Kadak látni akarta a merénylő szenvedéseit, ezért köttette ki a háza mellett. A támadó kínlódásának minden percét élvezni akarta.
Nem értette Szerzs viselkedését. Meggyőződése volt, hogy ő becsületesen, és helyesen járt el. Véleménye szerint az alattvalónak semmilyen oka nem lehetett arra, hogy szembeforduljon az urával, főként nem arra, hogy az életére törjön. Igaz, hogy eladta a lányát a karavánnak, de helyette felajánlotta, hogy választhat egy másik lányt. A maga gondolkodása szerint becsületes módon, az üzleti élet szabályainak megfelelően járt el. Kadak megrázta nagy malacfüleit.
– Még jó, hogy nem került be egy ilyen alak a családomba! Majdnem hozzáadtam a lányomat! – emlékezett vissza méltatlankodva, majd kortyolt egyet almaborából. Hanyag mozdulattal letörölte az izzadságot a homlokáról, és álmosan tovább bámulta az oszlophoz kötözött kérőt.
A továbbiakban a ház nyomott, fülledt csendjét, csak Szerzs halk nyögései zavarták meg néha. Kadak egy ideig még laposakat pislogott, aztán elaludt.
Az ebéd súlyos fáradalmait kipihenő vezért egy remegős, cérnavékony hang ébresztette fel. A falu füves manója, Toxin bátorkodott megszólítani. Az aprócska manó törékeny testét szakadt barna kötényruha takarta el. A ruhát számtalan kisebb, és nagyobb zseb tarkította, amik mindenféle dobozkát, és szárított füvet palástoltak. A rejtélyes tárgyakkal kitömött zsebek miatt teste olyan volt, mintha számtalan pici dudor nőtt volna rajta.
Furcsa öltözetét még feltűnőbbé tette, hogy a fején büszkén egy nagykarimájú, kanárisárga szalmakalapot hordott. Hogy a méretekkel nagyobb fejfedő ne csússzon a szemébe, csak nagy, elálló fülei akadályozták meg. Régóta körözött Kadak körül, mert félt megszólítani a gazdáját. Ismerte már ura mérhetetlen haragját, ha ebéd utáni szunyókálásából felkeltik.
Végül összeszedte a bátorságát, és lekucorgott a vezér lába elé a porba. Alázatosan megcsókolta Kadak talpát, majd húzogatni kezdte ura nadrágszárát.
– Uram... Uram… – hebegte
– Mi az? – riadt fel Kadak.
– Megmondtam már nektek, hogy a déli alvásom közben senki ne zavarjon! – lenézett a mocskos nadrágját ráncigáló manóra. Megvetően felhorkantott.
– Á, te vagy az, vén méregkeverő! Milyen fontos mondanivalód van, hogy az életeddel játszol?
– Uram, megvan a szer, amit kértél – nyöszörgött Toxin.
– Igen, mutasd csak! – nyerte vissza éberségét Kadak. Toxin megkönnyebbülten elővett sok zsebének egyikéből egy kis tasakot. Himbálni kezdte az uralkodó szemei előtt.
– Nézd, Uram, itt van! Aki a mérget megeszi, hozzánk hasonlóvá válik. Barna manó lesz belőle! A te nevedet imádja majd élete végéig! Most már semmi nem akadályozhatja meg, hogy a csodás tervedet végrehajtsuk!
– Már éppen ideje volt, hogy elkészülj vele! A beképzelt hibiszke manó bandát eltöröljük a föld színéről! Áttörjük a Meseországot védő Burkot, és az emberek is mostantól a megfelelő királyt fogják imádni! Engem! Én leszek a leghatalmasabb uralkodó ezen a világon! A mesevilág lakói, és az emberek is engem fognak szolgálni! – ordította teli torokból.
– Ó, vezérem! Ó, királyom! Dicső a te neved! Éljen Kadak! Éljen a nagy uralkodó! – hajlongott előtte térdepelve a kismanó. Leborult Kadak lába elé, és újra csókolgatni kezdte annak bűzös talpát. Az ordibálásra kirohant Kadak háza népe, és leborultak a szék elé a földre. A testőrséggel együtt mind egyszerre kántálták:
– Kadak a leghatalmasabb uralkodó! Kadak a legnagyobb! – A király öntelt mosollyal nézett le lábai előtt heverő alattvalóira, majd kényeskedve kortyolt almaborából. A következő pillanatban lehullt a keze a széke karfájáról, a kupából pedig kicsorgott a földre az édes ital. Feje oldalra billent, és részegen horkolni kezdett. Egy légy rászállt a bűzölgő szájának szélére. Mikor a háza népe rájött, hogy Kadak újra mély álomba merült, némán felálltak. Csendben, lábujjhegyen visszaoldalogtak a házba. Vigyáztak, nehogy felébredjen az imádott királyuk.
– Addig jó nekünk, míg alszik! – gondolták.
Szerzs végignézte a vérlázító jelenetet, és undorodva köpött egyet a porba. 

II.- fejezet
Ó, drága Maja!
 
Fabatkó nyújtózkodott a fűszálakból szőtt függőágyában. Elméje már ébren volt, de hatalmas szemeit még csukva tartotta. Élvezte, ahogy az ablakon beszűrődő hajnali napsugár cirógatja az arcát. Még egy kicsit hallgatni akarta az énekes madarak vidám reggeli dalát, mielőtt felkel. Nagyot ásított, közben két karját lustán a feje fölé emelte.
– Kezdődik egy új nap! Figyelj, világ! – motyogta magában.
– Ébresztő! Én nem tudom, kitől örökölted a lustaságodat! Hibiszke manó ilyet még nem látott! Vegyél példát apádról! Már rég megreggelizett, és felnyergelte a csigákat! Csak rád vár. Ki az ágyból, és nyomás dolgozni! – rikácsolta egy hang a fülébe. Fabatkó összerezzent. Fáradtan kinyitotta a szemét. 
– Neked is jó reggelt, anya! Nem lehetne csak egy reggel úgy felébrednem, hogy nem ordít velem senki?
Fabatkó édesanyjának, Szurkának az arca vészjóslóan elsápadt, majd lila színűvé változott. A hibiszke manóasszonyság apró, és gömbölyded termetű volt. De Fabatkónak úgy tűnt, amikor anyja megharagszik, két fejjel magasabb lesz nála. Az asszony rátámasztotta mindkét kezét a csípőjére, és szúrós szemmel nézett a fiára. Fabatkó összerezzent, és gyorsan felpattant az ágyából.
– Rendben van! Látod, felkeltem, megyek már, megyek már! Nem kell idegeskedni! – hebegte. Hamar magára kapta narancssárga térdnadrágját, és szorosan a falhoz lapulva kiosont anyja mellett a szobájából.
Átsietett a tökből vájt házuk fürdőszobájába. Mikor végre egyedül maradt, magára zárta az ajtót. Elgondolkozva belenézett egy harmatcseppbe, ami tükörként szolgált. Ijedten látta meg benne nyúzott, és sápadtzöld arcát. Vértelen arca visszatükrözte a Majával töltött álmatlan, szerelmes éjszakákat. Ujjaival kissé megcsipkedte arccsontjain a bőrt, hogy azok egészséges színt kapjanak. Többször megfogadta, hogy időben lefekszik, de tegnap éjszaka is későn ért haza. Majával andalgott az este egy vörös pipacs szirmai között. Szerette a lányt, és az éj leple alatt végre megkérte a kezét. A hibiszke manóférfival, amíg nem nősült meg, akármilyen idős is lehetett, a falu lakói gyermekként bántak. Fabatkó már benne járt a korban, epekedve vágyott arra, hogy saját családja legyen. Nehezen tűrte, hogy szülei kisfiúként kezelik, és nagyon bántotta az önbecsülését.
Az anyja erős akaratú manómama volt. Fiatalasszonyként saját kezével faragta ki családja otthonát egy világító tökből. A falu szélén a hibiszke manóknak hatalmas tökföldjük volt, a tököket manóasszonyok termelték. A falu Bölcse kikevert nekik egy speciális tápoldatot. Ha valamelyikük családot alapított, akkor az a Bölcs tápoldatával meglocsolta a kiszemelt tököt. A tök óriásivá nőtt tőle, és mikor besötétedett, zöld fényt árasztott magából. Ezek a tökök mindig a föld fölött lebegtek. Ekkor a fiatal manóasszony elővette faragószerszámait, és a tök belsejéből megformázta családja otthonát. Nem aludt, nem evett, és ivott, míg a ház kész nem lett. Majd befogott egy lapulevélből készült szekér elé két-három sárgatestű zöldcsíkos csigát. A csigák a levegőben úszó tökházat behúzták a faluba. Az asszonyok versenyeztek egymással, hogy kinek díszesebb, és terjedelmesebb a tökháza. Annál nagyobb köztiszteletnek örvendett a manóasszony, minél ékesebb házat sikerült alkotnia.
A faluban a házak csigavonalban foglaltak helyett. Éjszaka messziről úgy nézett ki a falu, mint egy oldalán fekvő, nagy, zölden világító csigaház. A csigavonal közepét a zöld mohával borított főtér díszítette. A falu életében jelentős események itt zajlottak. 
Minden művészileg faragott töklak mellett egy kisebb, és kevésbé díszes tök is meglapult. Ez volt az istálló. A hibiszke manók híresek voltak a sárgatestű zöldcsíkos csigák tenyészetéről, és állataikat tartották a tökistállókban. A csigabigák szitakötőszárnyaikkal képesek voltak a repülésre. Óriási volt a teherbírásuk, és mellesleg az utazás is kényelmes volt a hátukon. 
A manóférfiak minden hajnalban megetették, és felszerszámozták a hátasukat. Derekukra kötötték a szerszámos táskájukat, és nekivágtak az egész napos munkának. Mindennapos dolguk volt Meseország szélét körbeölelő Burok karbantartása. A Burok választja el a képzeletet a valóságtól. Tükörsima felületén a szivárvány színei úsznak, mint a szappanbuborékban. Ez a vékony hártya akadályozza meg, hogy összekeveredjen az álom a valósággal. A Burok szab határt annak, hogy az emberek valósága, és a mesevilág összekeveredjen. Ha megsérülne, annak végzetes fejleményei lennének. A két világ összekeveredése beláthatatlan következményeket vonna maga után. Az emberek, és a meselények tébolyban élnének. Többé nem lehetne megkülönböztetni, hogy mi igaz, és mi a képzelet szüleménye. Ennek ismeretében joggal állíthatjuk, hogy a hibiszke manók létezése, és munkája nélkülözhetetlen.
Fabatkónak sietnie kellett, mert Szurka már két kézzel dörömbölt a fürdőszoba ajtaján. Gyorsan felkapta narancssárga térdnadrágját, és megmosta az arcát. Kirohant a fürdőszobából, egyenesen a konyhába. Felkapta az asztalról, és táskájába tömte a manószendvicsét.
– Szia, anya! Este jövünk! – kiabálta Szurkának, és becsapta maga mögött az ajtót.
– Haszontalan kölyök! – visította Szurka, és fia után vágta a mosogatórongyát.
Fabatkót a ház előtt már a felnyergelt csigákkal várta apja, Földházi Omán. Omán egy fejjel magasabb, és jóval izmosabb, erősebb testalkatú volt a fiánál. Fabatkó mindig úgy érezte, hogy erődként tornyosul a feje fölé.
– Jó reggelt, apa! Mi újság? – kezdeményezte a beszélgetést Fabatkó.
– Mi újság? – suttogta az apja, miközben résnyire szűkült a szeme. – Drága fiam! – kezdte higgadtan. – Mikor kerültél már megint az ágyba?
– A szokásos időben. – felelte félszegen a fia.
– A szokásos időben? Már hajnalodott, mikor arra riadtam fel, hogy osonsz a szobádba. Hol voltál egész éjjel? – emelte fel a hangját Omán.
– Egy lánnyal. Majával voltam.  Egyébként felnőtt férfi vagyok, azt csinálok, amit akarok! 
– Felnőtt férfi vagy… Nősülj meg! Alapíts családot, dolgozz! Akkor leszel felnőtt férfi. Addig szavad ne legyen! – beszélt kemény hangon Fabatkó apja.
– Rendben van, apa! – hagyta rá Fabatkó, de a kioktatásra az agyát elöntötte a düh. Kimérten lépett oda Bébhez, a csigájához.
Béb a faluban a legkisebb, és leglassúbb zöldcsíkos szárnyas csiga volt. Feje tetején, a tapogatójának egyike kajlán lefele konyult. A hátán cipelt háza furcsán aszimmetrikus volt. Ezért Fabatkónak különleges nyerget kellett rátennie, hogy az ne inogjon alatta, ha ráül. Bébet a külső szépségjegyek ugyan elkerülték, de ő volt a legerősebb a tenyészetében. Ha súlyos dolgot kellett vontatni, akkor a falu mindig őt hívta segítségnek. Most is Béb cipelte a szerszámokat, és még a két munkás ebédjét is.
Fabatkó a méregtől fortyogva szállt fel a csigája hátára, de az apja iránti tisztelet miatt nem szólt, csak magában morgott. Apja is felpattant Bébnél sokkal daliásabb hátasára. A két hibiszke manó némán sétált a falut határoló tisztáshoz. A réten már gyülekeztek a hibiszkék. A férfiak minden reggel egymást bevárva indultak a munkába.
– Ezt a szégyent! Megint mi vagyunk az utolsók! – nézett körbe Omán. Mivel a hibiszkék roppant szorgalmasak, ezért a tisztásra utolsónak érkezni nagyon kellemetlen volt. A falubeliek rosszallóan méregették őket.
Omán megjegyzését Fabatkó már nem hallhatta. Amint megérkeztek, a zöldcsíkos csigák szinte egyszerre tárták ki szitakötő szárnyukat. Fülsértő, és surrogó hangok töltötték be a rét csendjét. A csigák nehéz testét a szárnyaik könnyedén a magasba emelték. Mindenki elrepült az aznapra kijelölt munkaterületre. Omán, és fia mindig együtt dolgoztak. Hátasaik, bár a földön esetlenül közlekedtek, a levegőben pihekönnyen szálltak. Ha a szükség úgy hozta, képesek voltak a zsákmányra vadászó sólymokat megszégyenítő sebességgel repülni. A falujuk gyorsan távolodott. Száguldottak a Burok fala felé. Fabatkó nagyon élvezte a repülést, szabadnak, és magabiztosnak érezte magát. A Burok falánál a csigák puhán lefékeztek. Innentől egy helyben tartották a levegőben magukat.
Fabatkó unottan hozzákezdett a napi robotjához, de az esze közben máshol járt. A Majával töltött édes órákon, és az anyjával történő reggeli összetűzésen töprengett. Bébre erősített indákból szőtt táskájából fáradtan kikutatta a hajlított aranyfogakkal ellátott fésűszerű szerszámait. Többféle méretű, és fogazatú eszközökkel dolgozott.
A mesevilágban mágikus szennyeződések keletkeznek a meselények varázslathasználatakor. A piszkok pedig mind lerakódnak a Meseországot védő héjon. A paraziták ezzel táplálkoztak. Fabatkó egyik feladata az volt, hogy a Burokra lerakódott parányi ingyenélőket, és a szennyfoltokat lekaparja. A paraziták pici, és éles fogakkal rendelkező, gilisztaszerű lények voltak, akik zümmögő, éneklő hangot adtak ki magukból evés közben. Ha valaki sokáig hallgatta a dalukat, akkor elkábult tőle. Azért, hogy ne essenek le a csigákról, a hibiszkék gyantadarabokkal tömködték be füleiket. Az élősködök rendületlenül rágták magukat keresztül a mágikus hulladékon, de evés közben a hegyes foguk felsértette a Burok falát. Ezeket a felszíni sérüléseket Omán stoppolta be arany tűkészletével. A foltozófonalát a falu asszonyai fonták a szivárvány ibolyakék színéből.
 
Fabatkó a szerszámos táskájából elővett egy darab kékesen áttetsző anyagot. Rákötötte a szemére, hogy megvédje a nap káros sugaraitól. A védelmet nyújtó szövet szintén az asszonyok ibolyakék fonalából készült. Meztelen zöld felső testét rutinosan elkezdte bekenni a paraziták bőréből kivont olajjal, hogy megvédje a forró napsütéstől. Kopasz fejét óvó szivárvány kendőjét azonban a reggeli kapkodásban elfelejtette berakni. Jobb híján bekente hát azt is az olajjal. Mire előkészült a dologra, apja már javában foltozta a védelmező Burok falát. Fél szemmel figyelte fia komótos mozdulatait. Rosszallóan ránézett, de nem szólt, csak a fejét csóválta.
Fabatkó jól begyakorolt mozdulatokkal kaparta le a parazitákat, majd belerakta őket a levelekből összevarrt zsákjába. A munkanap végén a csigák megkapják vacsorára. Az idő lassú lábakon vonszolta magát előre. A nap tányérja már magasan járt, elviselhetetlenül perzselte a tarkóját. Szédült, mert a tűző nap égette a tar fejét. A kínzó sugarak ellen nem adott elég védelmet a koponyájára kent olaj, de nem szólt az apjának szenvedéséről, nem akarta, hogy Omán új lehetőséget kapjon arra, hogy felelőtlen gyereknek nevezze. A testén végigfolyó izzadságtól sikamlós lett a bőre. Kezéből kicsúsztak a szerszámai. A szemére kötött kendő is akadályozta a munkában. Kísértést érzett, hogy lekapja magáról, de nem tehette. A textildarab nélkül a nap sugarai elégették volna a szeme világát. Fújtatva megtörölte kézfejével a homlokát. A nap tűző sugaraitól hamarosan szédülni kezdett. Szemei előtt arany, és piros színű karikák táncát látta. Behunyta a szemét, és gyönyörű látomásként megjelent előtte Maja zöldbársony arca. Érezte bőrén a tűzvörös tincsek csiklandozását. Kétségbeesetten próbált a karbantartó munkára koncentrálni, de bárhogy küzdött a látomás ellen, a tegnap este édes pillanatai győztek felette, és átszőtték a gondolatait. Már csak homályos foltként látta maga előtt a Burok falát, és rajta a mozgolódó élősködőket. Képzeletben a ma esti találkozójukon járt a manólánnyal.
– Ó, drága Maja! – rebegte halkan Fabatkó. Megrázta a fejét, hogy kijózanodjon. Az izzadságcseppek repkedtek körülötte. – Tűnj a fejemből, asszony! Dolgoznom kell! – szédelegve feltápászkodott a nyeregben. Egyensúlyozva nyújtotta a karjait, hogy egy különösen sok parazitát tartalmazó foltot eltüntessen. Álmodozva lépett egyet, verejtéktől nedves lába azonban megcsúszott. Próbált megkapaszkodni valamiben, de kezei a semmit markolászták. Aztán már csak azt érezte, hogy nagy sebességgel zuhan a mélybe. 
– Béb! Béb! Segíts! – kiáltozta. Béb a hívó szóra zuhanórepülésben sietett utána, de nem érte el gazdáját. A falu legerősebb csigája volt, de sajnos nem a leggyorsabb. Esés közben a testéhez erősített zsák varrása elengedett. A paraziták kiestek belőle, és együtt zuhantak vele.
– Utolsó pillanataimat élősködő férgek társaságában töltöm el. – Figyelj, világ! – futott át az agyán. Aztán egy nagy rándulást érzett a derekán, és a zuhanásnak hirtelen vége lett.
 – Hol vagyok, meghaltam? – nyitotta ki rémülten a szemét. Érezte, hogy a lábai még mindig a levegőt tapossák. Pánikba esett, és elkezdett, ész nélkül kapálózni. Ezzel csak azt érte el, hogy újra zuhanni kezdett, és végül a földre vágódott. A becsapódás pillanatában érezte, hogy csontjai darabokra törtek. Felemelte a fejét, és meglátta maga előtt az apját. Megnyugodott, életben van. Nehézkesen kivette füleiből az élősködők énekétől védő gyantadarabokat, majd kiköpött néhány parazitát.
Omán a szárnyas csigájával az utolsó pillanatokban érte utol a fiát. Szerencsére a faluban ő volt az egyik legügyesebb karbantartó munkás. Fabatkó csak ennek köszönhette az életét. Zuhanása közben apjának sikerült a térdnadrágjába beleakasztania a nyergéhez erősített kampós kötelet. Magasan a föld fölött lógott egy kötélen, amikor is elkezdett ficánkolni. Rémült ugrándozását azonban a kötél már nem bírta, és elszakadt.
– Köszönöm, apa! – nyögte ki.
– Szerencsétlen! Hol járt az eszed? Nem kötötted be a rögzítőköteled! – ordította Omán. 
– Igaza van – gondolta magában keserűen Fabatkó, és megvakarta a kobakját, de ezt hangosan nem volt hajlandó beismerni. Inkább szemlesütve hallgatott. Sajnos szerelmes képzelgései között elfelejtette rögzíteni magát a csigájához. Szemét forgatva felnézett az égre, és a fellegek között meglátta a zilált hátasát. Még mindig irdatlan sebességgel közeledett feléjük.
– Fékezz! Nem hallod, hogy lassabban, te esztelen csiga! – kiáltozta egyszerre Fabatkó, és Omán. A szerencsétlen állatnak még soha nem sikerült jól a landolás. Amikor, észrevette, hogy a szeretett gazdája leesett róla, a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal sietett a segítségére. De nem mérte fel jól a féktávolságot, és nagyot nyekkenve ő is becsapódott. A földre esése után még hosszan csúszott a füvön. Közvetlenül a fekvő Fabatkó arca előtt sikerült megállnia. Finoman szagolgatni, és nyalogatni kezdte a gazdáját, majd hirtelen telibe tüsszentette az arcát.
– Menj innen! – ordított rá Fabatkó. Elfintorodott, és pofán ütötte a csigát, majd kézfejével megpróbálta letörölni arcáról a ragadós csiganyálat.
– Ne merj kezet emelni arra a jószágra! – dörrent rá Omán.
Fabatkó fel akart kelni, de erőtlenül visszaroskadt a fűbe. Végtagjai nem engedelmeskedtek. A kíntól könnycseppek gördültek végig az arcán.
– Mit is mondtál ma reggel, fiam? Felnőtt férfinak érzed magad? Hiszen sírsz, mint egy gyerek! A munkádat nem végzed jól, felelőtlen vagy! Szárnyad nőtt talán az éjjel, mint a csigáknak, hogy rögzítőkötél nélkül dolgozol? Áááá, úgyis hiába beszélek neked! – legyintett ingerülten Omán. Azonban mikor elfordította a fejét tőle, megkönnyebbülten felsóhajtott. Amióta a fiát biztonságban tudta, megállás nélkül kiabált vele. De titokban nagyon megkönnyebbült, hogy Fabatkó ép bőrrel megúszta a kalandját. Földre érkezésük óta magában számtalanszor hálát adott érte Derzsének, az erdő szellemének. Sosem bocsátotta volna meg magának, ha a fiának bármi baja esik.
Mogorván elővette a táskájából a felesége híres gyógyító kencéjének egyikét. Módszeresesen bekente vele a fia meggyötört testét. Fabatkó bőrét először jeges libabőr, majd utána izzadságcseppek borították el. A testét kínzó fájdalom lassan csillapodni kezdett. A kín elmúltával a két kezére támaszkodva végre sikerült feltápászkodnia.
– Elszakítottad Béb nyergét. A csigák is teljesen kimerültek – állapította meg, most már lecsöndesedve Omán.
– Nem tudunk visszamenni dolgozni! Ezzel a szétszórtsággal egyszer még megölöd magad, fiam! Na, jól van, menjünk haza! Anyád majd a gondjaiba vesz!
Fabatkó nem válaszolt a szónoklatra. Némán összeszedte a földön szétszóródott szerszámait. Az apja szó nélkül felült a csigájára, és magára hagyta a pakoló fiát. Elindult az otthonuk felé. Fabatkó összerámolta a holmiját, majd gyalogosan követte, Bébet pedig kötőfékén sietve húzta maga után. Hazáig a két hibiszke már nem beszélt egymáshoz. A rájuk telepedett csendet csak a menet közben legelésző csigák csámcsogása zavarta meg.
Mikor az erdő fái között végre felbukkant a hibiszkék otthona, a nappal helyét már régen átvette a hűs éjszaka. Fabatkó szívét mindig kellemes meleg öntötte el az eléje táruló zölden világító tökfalujának látványától.
A csigavonalban elhelyezkedő házikók közül az első tökház volt az övék. A legnagyobb, és legdíszesebb tök a faluban. A házuk díszítését a falubeli manóasszonyok irigykedve nézték. Szurka művészi elrendezésben pingálta fel a családjukat védő szent rúnákat a falakra. A vésett ábrák vonalai piros színűre voltak befestve, és az ötszögletű ablakok keretén sárga rózsabokrok futottak körbe. Az udvart fehérre festett kerítés ölelte körül.
Az ajtón kiszűrődő fény hívogatóan mosolygott rá a fáradt hazatérőkre. Az ajtó félig nyitva volt, és a résen kiszökő vacsoraillat már messziről megcsiklandozta a manók orrát. Fabatkó mélyet szippantott a levegőbe.
– Bundás bodza, a kedvencemet főzte! – tört ki az éhség Fabatkóból. A finom vacsora ígérete gyorsabb léptekre ingerelte Ománt, és a fiát is. Hamarosan megpillantották Szurkát.
A kertben állt a kerítés mellett. Ruhája, és haja tökéletesen rendezett volt, az arca az izgalomtól kipirosodott. Bal kezében egy kosarat tartott, tele érett, és illatos szamócával. Zselét akart főzni belőle, a fia kedvelt csemegéjét. Jobb kezével hanyagul rákönyökölt a kerítésre. Nagy hangon pletykált sovány, és halszemű szomszédjával, Ponty asszonysággal.
– Képzeld, drága Pontyom, mi történt velem! Ma szamócaszedés közben találkoztam az erdőben a szomszéd tisztáson élő Boróka katicabogárral. Tudod, akinek a születésnapján a sógornőm, Földházi Rózsika férjhez ment a nála száz évvel idősebb Golgota nagybátyámhoz. Ne is mond, Ponty lelkem! Ekkora korkülönbséget! – csóválta a fejét Szurka. – De köztünk legyen mondva, Rózsika mindig is kikapós menyecske volt! A minap is láttam, milyen szemérmetlenül mosolygott Révészre, miközben a falubeliekkel Derzséhez imádkoztunk! Derzsé szent ünnepén kacérkodik a férfiakkal! Botrány!
Majd beszédét megszakítva szenteskedve összekulcsolta a két kezét.
–Áldassék Derzsé, a mi erdőnk szelleme! De hát meg is érdemli Golgota, minek kezd ilyen fiatal csitrikkel! – folytatta. –Bemutattam neki a legfiatalabb húgomat, de a finnyásnak nem tetszett! Igaz, nem a legszebb lány a faluban, de korban hozzá illik. A főztje pedig legendás, és főleg nem kikapós a természete! Hűséges lélek a szentem. De hát nem is ezt akartam mesélni neked, Ponty drágám! Nyugodtan szólj rám, hogy ne fecsegjek ennyit feleslegesen! Szóval ott tartottam, hogy ma találkoztam Boróka katicával. Boróka nagyon aranyos bogárka, mindig olyan segítőkész. Áldott jó asszony! Jaaaj, jaaaj, csak az ura, az megveszekedett egy bogár! Minden este levéltetvekből nyert erjesztett tejtől részeg! Tehát a lényeg, hogy Boróka a minap az erdőben gyűjtötte a családjának a vacsorára valót. A feje tele volt gondolatokkal. Nem figyelt, és már meg is volt a baj! Repülés közben véletlenül nekiszállt egy pipacs szárának. Szegény lezuhant, és eltört a szárnya. Gyalogosan volt kénytelen folytatni az útját. Nagyon sokat szenvedett szegény asszony. Odatévedt a Kristály-tó partjára, és ott rábukkant egy barlangra. Bement, mert már sötétedett, és hazarepülni ugye nem tudott. Megdöbbenésére a barlangban rengeteg sárga gombára talált. Megörült, és mivel éhes volt, hát hamar tüzet rakott, és megsütötte őket. Jót evett a gombákból, aztán a fáradtságtól mély álomba szenderült. Láss csodát! Reggelre a szárnya meggyógyult. Erősebb lett, mint új korában volt, csak egy heg maradt a törés után!
– Ebből a csodagombából nekünk is szereznünk kell! – ugrándozott pipaszár lábain Ponty asszonyság. Közben a sovány kezeit örömében tapsikolva összeütötte.
– Bizony, hogy kell! Holnap el is küldöm azt a mihaszna álmodozó fiamat, hogy szedjen egy kosárra valót belőle. – Hirtelen elakadt a szava. Kipirult arca szürkés árnyalatot vett fel.
– Szent szárnyas csiga! Derzsé segíts meg! Fabatkó, kisfiam, mi történt veled? – Eldobta a kezében tartott kosarát szamócástul, és fejvesztve szaladt a férje, és a fia elé. Fabatkó nagyon szánalmas látványt nyújtott. Testét elborították a kék-zöld foltok, ruhája szakadtan lógott rajta. Csigája maga után vonszolta a földön a félig leszakadt nyergét. Szurka belekarolt a fiába, és betámogatta a házba.
Ponty asszony közben a hosszú vékony nyakát nyújtogatta a kerítés túloldalán, hogy jobban lássa, mi történt a szomszédoknál. Szinte látni lehetett, ahogy a füle is megnő a kárörvendő kíváncsiságtól.
– Botrány van a feddhetetlen Földházi családnál! Szurka, és az ő tökéletes kis családja! Na, persze! – rikkantott fel boldogan. Aztán felemelte bő szoknyáját, és a korát meghazudtoló gyorsasággal szaladt a főtérre, hogy elmesélje a falubelieknek a nagy hírt.
– Fabatkó, és Omán gyalog érkeztek haza a munkából! A fiú, és a csigája össze volt törve! – lihegte lelkendezve.
– Érdekes! Vajon mi történhetett? Képzeljétek, reggel megint ők érkeztek utoljára a gyülekezőhelyre. Az a mihaszna Fabatkó mindig csak bajt csinál! – csaptak le a friss témára a nők. Naplemente után a főtéren, a tűzóra alatt gyűltek össze a falu asszonyai. Közösen szőtték a szivárványszöveteket, és szórakozásul közben megtárgyalták a falu friss pletykáit. A szövő nők egy részét hajadon lányok alkották. Érdekes, hogy a fiatal manólegényeknek gyakran támadt ilyenkor a környéken dolguk.
Miközben a falubeliek a Földházi család életén csámcsogtak, Szurka bevezette a fiát a konyhába, és leültette egy székre. A férjének sebtében az asztalra tett egy bundás bodzával megrakott tányért, és egy kupa almabort.
– Anya, én nem kapok? Egész nap nem ettem! – nyafogott Fabatkó éhesen.
– Hallgass már! Koszos vagy, és sebek borítanak. Így nem ülhetsz le a vacsoraasztalhoz!
Azzal a tűzre feltett egy hatalmas üstben vizet melegedni, hogy Fabatkó a dézsában megfürödhessen. Majd kapkodva előszedte a szekrény fiókjából a házi gyógyszertárát. Sorban vette elő belőle a furcsábbnál is furcsább kinézetű gyógyszereket. Végül kiválogatta közülük a zúzódásokra, és törések összeforrasztására való főzött krémjét. Továbbá kiemelt egy palackban lötykölődő, láz csillapítására használatos színváltó folyadékot.
Ténykedése közben Omán elmondta a nagy zuhanás történetét. Mesélés közben kemény szavakat használt. Hangját felemelte, mikor ahhoz a részhez ért, hogy Fabatkó nem rögzítette magát kötéllel a nyereghez. Szurka szótlanul hallgatta végig a férjét, csak néha sóhajtott fel gondterhelten. Amikor Omán befejezte a beszámolót, Szurka segített a fiának beszállni a fürdővízbe. Fürdés után alaposan lekente a testét. A gyógyító erővel bíró kencék azonnal hatni kezdtek. Fabatkó úgy érezte, hogy a kúra után újjászületett.
Tűrte anyja féltő gondoskodását, majd megvacsorázott, aztán a szobájába ment lefeküdni. A házban soha nem uralkodott sötétség. A helyiségeket éjszaka is a falakból áradó sejtelmes zöld fény árasztotta el. Fabatkó félálomban hallotta még, ahogy a konyhában az apja javította Béb tönkre tett nyergét. Közben feleségével csendesen beszélgetett. Fabatkó türelmetlenül várta, hogy a konyhából a szülei neszezése elhalkuljon. Elszenderedett, majd a házra telepedett csendre riadt fel. Omán, és Szurka végre lefeküdtek.
– Maja! – tűnt el a szeméből az álom. Gyorsan kiugrott az ágyából. Sietve felkapta magára térdnadrágját, és kiugrott az ablakon. Egyenesen egy rózsabokor közepébe zuhant, amit anyja ma délután ültetett az ablaka alá. A tüskék csúnyán összeszurkálták. Könny gyűlt a szemében, majd néma szitkozódás közepette, nem törődve a bőrébe fúródott tüskékkel, futni kezdett a falu túlsó vége felé, az imádott Majához.
Miközben Fabatkó rohant hozzá, Maja már türelmetlenül feküdt az ágyán. Nyitott ablakából a felhőtlen csillagos eget bámulta.
– Haszontalan, megbízhatatlan alak! Már megint késik! – motyogta magában mérgesen. Megborzongott az ablakon beáramló hideg levegőtől, és durcásan az álláig húzta a pókhálófonálból sűrűn szőtt takaróját.
Maja a szerelménél egy fejjel magasabb volt. Fűzöld arcát tűzvörös, apró csigákba göndörödő, derékig érő hosszú haja keretezte. Nagy, világoszöld szemei, és szív alakú arca volt. Sovány testén mindig piros, rövid ujjú blúzt, és ugyanolyan színű fodros szoknyát viselt. Külseje nagyon elütött a többi manóasszonyétól. A hibiszke asszonyok alacsonyak, testalkatuk gömbölyded, és kissé túlsúlyos. Maját a testi adottságai miatt a háta mögött sokszor érte rosszmájú megjegyzés. De ami igazán rosszul esett neki, hogy a falubeliek lekicsinylően beszéltek szeretett anyjáról is. Azért gúnyolódtak rajtuk annyit a hibiszkék, mert az övék volt a legkisebb, és a legdísztelenebb tökházikó a faluban. Csak ketten laktak benne az anyjával, az apja már rég nem élt. Csigáját meglovagolva, egy viharos hajnalon munkába sietett, amikor egy villámcsapás agyonütötte a nyílt mezőn.
Most az anyjával a közös élelmiszerraktár felügyeletével foglalkoztak. A falu Bölcse bízta meg őket ezzel a feladattal. Nagyon fontos, és felelősségteljes munkát kaptak tőle. A falu valamennyi hibiszke asszonya az erdőben, a mezőkön begyűjtött, és a földjeiken megtermelt élelmet hajnalban a hangárhoz cipelte. Maja, és az anyja dolga volt, hogy a behordott termést egy nagy könyvben nyilvántartsa, és a raktári munkákat ellássa. Minden hetedik napon kiosztották a családok között a következő hétre elegendő élelmiszeradagot. Az élelem beosztására azért volt szükség, hogy a téli napokon ne éhezzen a falu egyetlen manója sem. Fontos megbízatásuk miatt a hibiszke asszonyok sosem merték szemtől szembe kritizálni az anyát, és a leányát.
Maja sokat szomorkodott, azon, ahogy a hibiszkék bántak velük. Hiába dolgoztak minden nap keményen, tiszteletüket az aprócskára sikerült házikó miatt nem sikerült kivívniuk. Csak a Fabatkóval töltött időben volt maradéktalanul boldog. Mellette királynőnek érezte magát. Fürdött esetlenül kedves udvarlásában.
A házasságról, és családalapításról szőtt álmait egy fülesbagoly huhogása szakította félbe. Fabatkó jelzett neki. Mosolyogva felült az ágyon, a takaró lehullott róla. Az ismételt késés miatti mérgét már el is feledte. Az ágy végéből felkapta a kendőbe csomagolt, szentjánosbogár fényéből készült süteményt, és kiugrott az ablakon. Szaladt az erdő széléhez. Meglátta szerelmét, és a nyakába ugrott. Mindketten kacagva a földre estek. Hosszú idő telt el, mire végre kibontakoztak egymás csókjaiból.
– Hol voltál? Miért késtél ennyit? Azt hittem, ma éjszaka már nem is jössz el hozzám. Féltem, hogy már nem szeretsz! – nyafogta kényeskedve Maja.
– Minden porcikádat imádom, kedves! Azért késtem, mert ma munka közben lezuhantam Bébről. Csak az apámnak köszönhetem, hogy még életben vagyok – válaszolt Fabatkó. Maja a hír hallatán a szája elé kapta az öklét.
– Mindent tudni akarok. Mi történt veled, drága? – A lány kedves unszolására Fabatkó beszámolt a nap eseményeiről. Maja a kezét tördelte, miközben hallgatta a történetet. Mikor Fabatkó elhallgatott, anyáskodva magához ölelte.
– Készítettem neked szentjánoskát. Egyél belőle, és erőre fogsz kapni tőle! Megerőltető napod volt – kínálgatta a süteményével a hős udvarlóját.
Fabatkó ijedten nézett a batyura. Elvett egyet a szentjánoskákból, és félve beleharapott. Nem csalódott, mintha fűrészport enne. A sütemény száraz, és íztelen volt. Hosszú ideig forgatta a szájában a tésztát, majd belenézett Maja csillogó szemeibe, és önfeláldozóan lenyelte. További sütemények elvételét azonban már nem vállalta.
– Miért nem eszed a süteményem? Pedig neked készítettem! – Sértődött meg a lány.
– Maja, nagyon sajnálom! Tényleg finom a szentjánoskád! De hidd el, hogy este az anyám bundás bodzával tömött. Ha tudtam volna, hogy mivel kedveskedsz nekem, egy falatot sem ettem volna vacsorára – hazudta Fabatkó. A füllentéssel elérte, hogy a lány megbocsátott neki.
– Akkor vidd magaddal haza a tésztát! Miközben eszed a szentjánoskát, én jutok majd eszedbe!
– Igen, az jó lesz! – mosolygott rá vissza Fabatkó.
Aztán még hosszan évődtek egymással. Beszélgetés közben néha elcsöndesedtek, és egymás karjaiba bonyolódtak. Már majdnem felkelt a nap, mikor forró csókokkal elváltak egymástól.

III.- fejezet
Mi történhetett a Kristály-tónál?

                                                                                                                        
Fabatkót reggel az anyja ébresztette.
– Felkelni, lustaság! Apáddal tegnap éjszaka átbeszéltük a történteket. Amíg nem bizonyítod be a rátermettségedet, addig itthon segítesz nekem a ház körül. Egyelőre nem vehetsz részt a férfiak munkájában. Nem kockáztatjuk, hogy ügyetlenségeddel még egyszer nevetségessé tegyél minket a falu előtt. Majd mindenkinek azt mondjuk, hogy Béb megvadult, azért estél le a hátáról. A sérüléseid miatt pedig egyelőre nem szállhatsz csigára. Derzsé mentsen meg, hogy kiderüljön, valójában mi is történt!
– Figyelj, világ! – nyögött fel Fabatkó. – Ezt nem kellett volna velem is megbeszélni?
– Nem! – zárta Szurka rövidre a vitát. – Kelj fel! Ma az első feladatod az lesz, hogy elfáradj a Kristály-tóhoz. Menj be az öreg fenyő mellett álló borostyánnal takart barlangba! Egy fedeles kosárnyi sárga gombát szedjél össze nekem! Aztán siess haza, mert ma még gyógyteát akarok főzni belőle!
– Ez hihetetlen! Férfi vagyok, és női munkát végeztettek velem! Mi lesz a következő, talán kiküldtök a patakhoz mosni a szennyesünket? – Dühösen kelt ki az ágyból. Szó nélkül, csapkodva felöltözött. A konyhaasztalon már várta a reggelije, de önérzetesen rá sem nézett. Kitrappolt a házból. Az udvaron felkapta a kikészített kosarat, és dühöngve elviharzott.
Alig ért a falu szélére, már meg is bánta a forrófejűségét. A gyomra nagyot kordult. Magában motyogva, éhesen, és sértődötten bandukolt az erdei ösvényen.
A falutól nem messze, a hegyek lábánál feküdt a Kristály-tó. A tavat hatalmas hegyek, és fenyőfák vették körbe. Fabatkó megpihentette a szemét a tó acélszürke hullámain. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna ennyi szépséget. Ebben a tóban élt Derzsé, az erdő szelleme. Az itt élő növények, és állatok egészségesebbnek, és erősebbnek tűntek, mint a rengeteg bármelyik más részén.
Az esti tüzek mellett a hibiszke manók öregei úgy mesélik a fiataloknak, hogy ha majd meghalnak, akkor a lelkük Derzsé otthonában fogja kipihenni az élet fáradalmait.
Az erdei tündérek regéi szerint a halandó meselények megalkotása után Meseországban káosz volt. Az első halandók először rendre növényekké, utána állatokká változtak át, majd kezdték elölről. Ezért volt szükség rá, hogy az erdő lélegzetéből megszülessen Derzsé. Létrehozta a természet törvényeit, és végre rend lett a mesevilágban. Tanította, és vigyázta erdejének népét.
– Derzsé, segíts rajtam! – fohászkodott a szellemhez Fabatkó. Még bámulta a tavat, de mivel nem történt semmi, megfordult, és határozottan belépett a borostyánnal benőtt barlang száján. Nem kellett sokat mennie, és a szűrt fényben már meg is látta a keresett gombákat. A növények aprók voltak. Egy kupacban ültek, és a félhomályban sárgán foszforeszkáltak. A hibiszke gyorsan teleszedte a kosarát, és kisietett az odúból. Szedte a lábait, mert nagyon rossz érzések támadtak rá a sötét sziklaüregben. Miután kijutott, gyorsan leheveredett a tó mellé a selymes fűbe. Nagyokat, és mélyeket lélegzett az oxigéndús levegőből. Hamar visszanyerte a nyugalmát, de még mindig nem érezte jól magát. A gyomra fájt az ürességtől.
– Rettenetesen éhes vagyok! A manóraktárunk tartalmát fel tudnám falni! Miért is nem reggeliztem? – panaszkodott fennhangon. – Ha előttem lenne, még Maja szentjánoskáit is felfalnám az utolsó morzsáig.
Szenvedve gubbasztott tovább. A tekintette véletlenül odatévedt az anyjának szedett gombákra.
– Nem, ezt nem tehetem meg! – fordította el a fejét róla. De aztán megint ránézett a kosárra, és hosszan szemlélte. Miközben marcangolta önmagát, hangos dörrenés törte meg a csendet. A közeli bokron tereferélő színes madarak ijedten rebbentek szét.
– Hagyd már abba! – perlekedett a gyomrával. – Jól van, meggyőztél! Megsütöm a gombákat. Most boldog vagy, gyomor? Bizonyosan terem még a barlangban. Majd szedek még egy kosárral – győzte meg magát.
Ültében kézzel kikapart egy nem túl mély gödröt, majd a mélyedést kibélelte a gondosan kiválogatott lapos szikladarabokkal. A gombákat megmosta a tó kristálytiszta vizében, és ráfektette a kövekre. Még egy réteg lapos kaviccsal lefedte a zöldséghalmot. A környéken könnyen talált faágakat, és mohát. Csinos kis halomba rendezte őket a gödör tetején, és meggyújtotta. Mire leégett a tűz, addigra a gombák is megsültek az átforrósodott kövek között. Kiásta őket, és jóízűen elfogyasztotta. Jóllakottan böfögött egyet, aztán visszafeküdt a puha fűbe. Egy picit talán el is szundított.
De a lakoma utáni pihenése nem tartott sokáig. Szorongva állt fel.
– Valami nincs rendben. Túl nagy itt a csend – állapította meg. Hátrafordította a fejét, és a mögötte lévő bokrot mustrálta a szemével.
– Hova tűntek a madarak arról a bokorról? Miért nem énekelnek? Vajon miért hallgatott el a környék összes madara? – tette fel magának gyanakodva a kérdést.
– A tó felülete tükörsima, nincs rajta hullám! Nahát, nem fúj a szél! Brrrr! Annyira hideg lett! Még soha nem fáztam ennyire! Ideje eltűnnöm innen! – már indult volna, mikor a homlokára csapott.
– Anya elevenen megnyúz, ha nem viszek neki haza gombát! – jutott eszébe. Az anyjától való félelme erősebb volt a furcsa jelenségek okozta szorongásnál. Gyors elhatározással visszarohant a borostyánnal benőtt barlangba. Az üreg minden szegletét átkutatta, de nem talált újabb foszforeszkáló gombát.
– Az utolsó darabig, mindent megettem! – ismert rá az elkeserítő helyzetére. – De, ha itt nőtt ilyen gomba, akkor talán még máshol is van belőle!
Kétségbeesetten rohant át az öreg fenyő másik oldalán nyíló barlangba. Mikor belépett, kapkodva kutatni kezdett a növények után.
– Figyelj, világ! – örömködött. Megkönnyebbülve vette, észre a sziklák tövében megbújó napsárga gombákat. – Ezek nem foszforeszkálnak – tanulmányozta őket. – Nem baj! Sárga színűek, pont olyanok, mint amit anya kért! – lazán legyintett a kezével.
Összeszedett belőlük egy kosárra valót. Boldogan vette tudomásul, hogy a gombák a napfényben is szép sárga színűek. Elmosolyodott, és fütyörészve ballagott hazafelé. 
– Figyelj, világ! – kiáltott fel hangosan. Menet közben egyszerre megtorpant, és hirtelen megfordult. Fürkészte a tájat, de minden mozdulatlan volt. Mióta a tóhoz érkezett, végig úgy érezte, minta valaki figyelné. Feszülten hallgatózott. De a természetfeletti csenden kívül másra nem figyelt fel. A tó, és a környéke síri csendbe burkolózott. Megborzongott, és meggyorsította lépteit.
Faluja közelében járt már, mikor rosszul lett. A szédülésből arra következtetett, hogy a tegnapi erős napsugárzás tett kárt benne. Tegnap a Buroknál munka közben a fejét nem védte szivárványkendő, aznap csak a parazitákból kipréselt olajjal tudta bekenni. Annyira kóválygott, hogy le kellett ülnie az út szélére. Egyre rosszabb állapotba került. A gyomrába éles fájdalom hasított.
– A gomba! Biztosan mérges volt. Miért kell nekem ilyen falánknak lennem? Ha hazaviszem, az anyám rögtön megállapította volna, hogy rossz – nyöszörögte.
A földön feküdt összegörnyedve, testéről patakokban folyt az izzadság. A hasát gyötrő görcstől az egész teste remegett. Szemei fennakadtak. Rettenetesen félt, mert érezte, hogy meg fog halni.
– Segítség! Segítség! Miért nem jár erre senki? – gyötrődött alig halhatóan.
A görcs mellé hányinger is társult. Végül az út mellé dobta ki gyomra tartalmát. Mikor könnyített magán, kinyitotta a szemét. Csodálkozva látta, hogy apró, acélkék férgeket öklendezett fel.
– Most már biztos, hogy meghalok! – futott végig az agyán, aztán elvesztette az eszméletét. Zsákként esett vissza a földre. Mikor magához tért az ájulásból, már nem érezte rosszul magát, csak borzasztóan szomjas volt. A torka, és a szája annyira kiszáradt, hogy köhögőroham jött rá. Mikor csillapodott a köhögése, magáról nem tudva, bódultan összeszedte kiborult kosarának a tartalmát. Nem emlékezett rá, hogyan ért haza. Beidegzett mozdulatokkal nyitotta ki a kert kapuját, és lerakta a kosarat az ajtajuk mellett álló kisszékre. Utána megint elvesztette az eszméletét, és beesett az ablaka alá ültetett rózsabokrok közé.
Mikor magához tért, már az ágyában feküdt. A nap az ablakon keresztül rásütött a lábára.
– Mi történhetett? – tette fel magának a kérdést. – Szent szárnyas csiga! Elfelejtettem elmenni a nyüves gombákért. Megint elaludtam. Ha nem hagyom abba Majával az éjszakai randevúkat, nagy bajba keveredhetek. Most már tényleg el kell vennem feleségül, hogy néha kialudhassam magam! Ha anya megtudja, hogy még mindig ágyban vagyok, biztos, hogy ordítani fog – felkelt, és kiosont a szobájából.
A konyhában meglátta Szurkát. Az asszony sápadtan, könnyes szemmel állt a tűzhely fölött.
– Szia, anya! Baj van? – vette, észre a könnyeket Fabatkó.
– Fiam! Kisfiam! – borult a nyakába Szurka. – Mi történt veled?
– Velem semmi – mosolyodott el félszegen. – Ne haragudj rám, megint elaludtam. De már öltözök, és megyek a tóhoz a gombáidért.
Szurka egy ideig nem szólt semmit, csak a szemei lettek újra nedvesek.
– Most komolyan, mi történt, anya? Apa jól van?
– Jól van, kutya baja! Fabatkó, már egy napja ájultan fekszel. Még tegnap kora reggel elmentél a gombákért. Délután hazaértél, és összeestél az ajtó előtt. Kisfiam, a gombákat már összeszedted nekem. Nem emlékszel rá? Ott vannak a kosárban. Ezek gyógygombák. Most akartam belőlük teát főzni neked.
– Miket beszélsz? Én már nagyon régen nem jártam a tónál. Nem sokkal ezelőtt rontottál be a szobámba, és közölted velem, hogy itthon kell maradnom melletted a ház körül segíteni. A Burok-karbantartói munkát nem végezhetem, és nem ülhetek csigára sem.
– Ez már egy napja történt – suttogta a szavakat Szurka.
– Az nem lehet. Kérlek, főzd meg a teát, hátha segít. Nem rémlik, mi történt velem! – sápadt el Fabatkó.
Szurka odaállt a tűz mellé, hogy egy kannában vizet forraljon. A felforrósított vizet ráöntötte a szárított gombákra. Fabatkó lassan kortyolgatni kezdte a teát.
– Apa hol van, dolgozik?
– Igen, de ma korábban jön haza. Ma naplementekor lesz a vének ünneplése a főtéren. Neked is el kell jönnöd.
– Persze, ott leszek! – egyezett bele Fabatkó. Azzal a csészéje tartalmát kiitta. Felállt, de újra szédülni kezdett. Testén végigfutott a remegés, izzadt. Meg kellett kapaszkodnia a konyhaasztalba.
– Rosszul érzed magad? – nézett rajta végig aggódva az anyja. – Elfutok a Bölcsért, az én gyógyszereim már nem segítenek.
Fabatkó gyomra felfordult. Kirohant a ház mögötti árnyékszékre. Újra apró, acélkék férgeket öklendezett fel.
– Mi a fene? – szakadt ki belőle, mikor meglátta kukacokat. Gyorsan becsapta az árnyékszék ajtaját, és beszaladt a házba. Sokkos állapotban ült le a konyhaasztal mellé.
– Jól vagy, fiam? – aggódott tovább az anyja.
– Már igen. Nem fáj semmi. De többet abból a teából ne adj nekem! Szerintem attól lettem rosszul. Biztos, hogy gyógygombák ezek? – intett lenézően a kosárban békésen csücsülő gombákra.
– Igen, biztos lehetsz benne. Boróka katicabogártól kaptam a tea receptjét – húzta össze szemét résnyire Szurka.
– Ki ez a Boróka katicabogár? Te mindent elhiszel, amit ezek a kuruzsló ízeltlábúak mondanak neked?
– Mi ez a tiszteletlen hang? Boróka, és felmenői mind a füvek, virágok, és fák titkainak tudói. Derzsé adományozta családjának a képességet, hogy megismerhessék az erdő gyógyító erejét. Hálával tartozunk nekik!
– Vajákos egy népség! Tény, hogy miután megittam a teát, rosszul lettem. Miért hagyod, hogy telebeszéljék a fejedet? Nekem ilyen teát többet ne adj! Idd meg te, anya! – köpte a szavakat. Majd földhöz vágta üres csészéjét.
Szurkának elállt a szava a döbbenettől. Fia ilyen modortalanul még soha nem beszélt vele. Már fújta fel magát a dühtől, arca kipirosodott, és tátotta a száját, hogy lekapja tíz körméről a fiát a tiszteletlen viselkedéséért. De a szavak beleszorultak, mert nyílt a bejárati ajtó, és belépett rajta Omán.
– Szerbusztok! Hogy érzed magad, fiam? – fordult aggódva Fabatkóhoz.
– Ja, ja megvagyok! De most megyek, és készülődöm, mindjárt lenyugszik a nap. Tudjátok, megyünk az ünnepségre! Ki kell tennem magamért, nehogy megszólja a nagyra becsült Földházi nevet ez a sok Derzsét imádó hibiszke. – Gúnyosan pukedlizett a szülei felé, és kacagva kiment a konyhából. Omán, és Szurka szájtátva néztek utána.
– Vajon mi történhetett vele a tónál? – kérdezte Omán.
– Nem tudom, de ő sem fogja elárulni nekünk. Nem emlékszik semmire – válaszolt Szurka.
– Vagy csak nem akarja nekünk elmondani – gondolkodott tovább Fabatkó apja. Szurka zokogva a karjaiba vetette magát.
Fabatkó megfürdött. Felvette a narancssárga térdnadrágját. Mikor végignézett magán, döbbenten látta, hogy lábujjaira, és a sarkára fekete szőrcsomók nőttek.
– Szent szárnyas csiga! Mi lehet ez a csúfság? – forgatta a lábát. – Tulajdonképpen nem is érdekel! Sose voltam szép! – Vállat vont, és kiment a szüleihez. – Mehetünk? – vette oda nekik foghegyről.
– Igen– válaszolt az anyja. Együtt léptek ki a házból. Szurka a kertben megtorpant.
– Omán, tettél be magadnak elegendő zsebkendőt? Tudod, hogy allergiás vagy a virágporra.
– Igen, drágám! – mondta türelmesen Omán.
– Fabatkó, voltál indulás előtt az árnyékszéken? Az ünnepi szertartás órákig is eltarthat. Nehogy közben jöjjön rád a szükség! – aggódott tovább Szurka.
– Jó, hogy szólsz, anya! – mondta Fabatkó. Odament az ablaka alá ültetett rózsabokorhoz, és szemérmetlenül levizelte. Illetlen tette után letépett egy rózsát. A szájába tette, és a szárát rágcsálva kisétált a kerti kapun.
– Na mi lesz, öregek, kitotyogtok végre? Vagy egyedül kell mennem? – Figyelj világ! – kacagott fel.
Fabatkó szülei döbbenten indultak el fiuk után.
– Láttad a lábát? – kérdezte Szurka.
– Láttam. Fekete szőrcsomók nőttek rá. Annyira ismerős ez a fekete szőrzet. De nem jövök rá, hogy hol láttam már ilyet! – törte a fejét Omán.
A főtérig már nem volt idejük beszélgetni egymással. Tehetetlenül kísérték szemükkel a fiuk soha nem látott viselkedését. Fabatkó végiggarázdálkodta az utat. Útközben magába tömte az ösvény mellett játszadozó manógyerekektől elvett édességeket. Majd hirtelen gondolattól vezérelve, a manók töklakjainak a postaládáit egy bottal leverdeste. Ténykedése közben eddig soha nem hallott trágár dalokat énekelt fennhangon. A szemrehányóan bámuló hibiszkékre pedig szemtelenül nyelvet nyújtott. Az utána siető két szülő szégyenkezve kért elnézést viselkedése miatt a falubeliektől. 
A megsemmisítő út után végre megérkeztek a központba.
A hibiszkék életében a falu négyzet alakú főtere fontos helyszín volt. Az erdejük szelleméhez itt imádkoztak, itt mutatták be neki az áldozataikat, és itt tartották az ünnepségeket. Itt zajlottak a falugyűlések, és a vitás esetekben is itt hozták meg a döntéseket.
A téren két fontos építményt is találhatunk. Az egyik az időmérésre szolgáló tűzóra. A tér közepén felépítettek egy egyszerű, de annál szellemesebb szerkezetet. A fából tákolt építményben egy hosszú taplózsinór volt felfüggesztve, amire adott időtartam alatt leégő hosszúságonként egy-egy kődarabot erősítettek. A manók a zsinórt alul meggyújtották, és számukra az idő múlását az adott időtartam alatt elégett zsinórszakaszról aláhulló kődarab jelezte. A hibiszkék a folyton égő tüzet Derzsétől származtatták.
A soha ki nem alvó lángot egy mázas agyagcserépben tartották. A tüzet csak a Kristály-tó vizével lehetett kioltani. A szerkezet működésének felügyelete komoly feladat, és csak a hajadon manólányok láthatták el. Akit hanyagságon kaptak, annak súlyos büntetés járt. A vétkest akár el is űzhették a faluból.
A tér jellegzetessége a falu legnagyobb tökjéből faragott míves emelvény, ami sötétedéskor halványzölden világított.
Körülötte takarosan elrendezve agyagcserepekben virághagymák, és vízzel teli locsolókannák voltak. Amikor megérkeztek a hibiszke családok, a rokonság legidősebb asszonya mindegyikből magához vett egyet, és elcipelte. Letette a cserepet, és földjét meglocsolta vízzel. A nedvességre a hagymákból kinőtt egy óriási virág, amit a család páholyként használt. Az ágaskodó virágok a teret színes mezővé változtatták. A rendezvények végén a növények újra visszabújtak a földjükbe.
A nap már régen elhagyta az égboltot, mikor a falulakók végre elhelyezkedtek a szirompáholyukban. Az ünnephez a világítást a szentjánosbogarak, és a telihold biztosították. 
Sötétedés után a hibiszkék az otthonukból hozott fülvédőket feltették a fejükre.
Ekkor az erdő életre kelt. Hosszú időn át panaszosan susogtak a fák, énekeltek a madarak, bömböltek az állatok. A hangzavart tetézte, mikor a tökemelvény szélénél nagy recsegés, és ropogás közepette hatalmas fekete tulipán bújt elő a földből.
Amikor a tulipán már teljes szépségében díszelgett a pódiumon, az erdő újra elcsendesedett, a lakók pedig levették fülvédőjüket.
A zajongás helyét a tücskök halk, megnyugtató szimfóniája vette át. A tulipán kitárta a szirmait. A falu legöregebbjei, két férfi, és egy nő ült esetlenül a virágkehelyben. Hunyorogtak, mert a szemüket hályog homályosította el. Aszott testükön a bőrük szürkészöld, és ráncos volt, mint a fák kérge, fog már nem díszítette a szájukat. A férfiak koponyája fényesen csillogott, és az öregasszonyén is már csak pár fehér hajszál lengedezett a szélben. Az aggok ültükben néha elszunyókáltak, majd hirtelen felriadtak. Értetlenül, üres tekintettel meresztették a szemüket. Töppedt testükön egységes fekete zsákruhát viseltek, amit aranyszálakkal átszőtt szalag fogott össze. Az emelvényre felkecmergett a korban utánuk következő öregasszony. Bal kezében egy fáklyát tartott, a jobban egy díszes kivitelezésű arany szelencét fogott. A fáklyát beszúrta a tökemelvény húsába.
 
Odafordult az öregekhez, és lassan kinyitotta a szelencét. Mély levegőt vett, és belefújt. A szél hátán a por felszállt az üldögélő manók orrához. Azok egy utolsó mély lélegzetet vettek, és utána soha többet nem nyitották ki a szemüket, már nem lélegeztek. Maradék erejük elhagyta őket, és elernyedtek a tulipán puha szirmai között. A hibiszke manóknál régi szokás, hogy a vének ünnepének nevezett rendezvényen a magatehetetlen, és öreg manókat megmérgezik a falubeliek. A vének a közösség terhére vannak már, és eleszik a fiatalok elől a nehezen begyűjtött élelmet. Hitték, hogy haláluk után a lelkük megfiatalodva Derzsé ölében pihen meg. Többé nem nyomasztja gond a vállukat, újra gyermekként szaladgálnak az erdőkben, és a virággal borított réteken.
Miután az aggok örökre lehunyták a szemüket, az asszony meggyújtotta a növényt. A virág hosszú-hosszú ideig égett. A tűzórán öt kő is leesett az aranytálba, mire elhamvadt.
Amíg égett, addig tíz, tizenkét éves manócskák kínálták a virágpáholyokban a harangvirág csészékbe töltött almabort, és üdítő harmatcseppet. A szertartás alatt a családok kedélyesen beszélgettek, nevetgéltek egymás között.
A békés beszélgetést, és a csendes harmóniát dörmögő hang zavarta meg. A családok kikukucskáltak virágaikból. Értetlenül néztek egymásra. Egyre hangosabban kérdezgették:
– Mi ez? Honnan jön ez a fülsértő lárma?
– Kik azok a tiszteletlen, jöttment alakok, akik megsértik a búcsúztatást?
– Mi történt?
Később lassan rájöttek, hogy a fűrészelésre hasonlító hangok a Földházi család napraforgó páholyából szűrődik ki. Fabatkó nagyon unta magát, és elaludt. Néha mélyeket horkantott, máskor éles füttyszólamot hallatott. Omán, és Szurka elvörösödött, páholyuk mélyére húzódtak be. Ilyen szégyent! Omán bökdösni kezdte fiát, hasztalanul. Felkapta az egyik manó által kínált frissítőt, és arcon öntötte vele Fabatkót. Az erre már felriadt.
– Mi van? Miért öntöttél le, te szerencsétlen?
– Fogd be a szád! Még tart a vének ünnepe. Mit képzelsz magadról? Három tiszteletreméltó agg most járul Derzsé lábai elé, te pedig végig alszod a ceremóniát? Horkolásoddal zavarod meg az utolsó utazásukat? Mit képzelsz magadról? – ragadta meg karját Omán.
– Jól van, jól van már! – válaszolt ingerülten, azzal kirántotta apja kezéből a karját. Majd kezeit a melle előtt összefonta, és durcásan nézett maga elé.
Miután a horkolás megszűnt, a kedélyek megnyugodtak. Az ünnepség csendesen folytatódott. A hamvasztásnak vége lett, és a hibiszke manók lassan hazaszállingóztak. A virágok szépen visszatértek aludni a cserepükbe. A vének hamvait a frissítőt felszolgáló gyerekek seperték le a földre a világító tökpódiumról.
Fabatkó nagyot nyújtózott. Ásított egyet, majd kiesett a száján.
– Már alig vártam, hogy vége legyen. Álmos vagyok, menjünk haza! – közölte.
Szurka elképedten nézett fiára.
– Az a megtiszteltetés ért téged, hogy három tisztességben megvénült hibiszke manót kísérhetsz el a szebb világ kapujához. Te meg untad az egészet, elaludtál, és panaszkodsz! Mi történhetett veled a tónál, fiam, mi bajod?
– Semmi nem történt! Összeszedtem a rohadt gombáidat, és hazamentem! Vidd vissza azt a nyamvadt cserepet, aztán menjünk innen! Teljesen kifárasztott a vén csontok körüli felhajtás.
Szurka fújtatott egyet, és elindult a pódium elé lerakott ládák felé. Mikor visszaért, ők is útnak eredtek a tömeggel együtt hazafelé. A két szülő menet közben gondosan kerülte a falubeliek szemrehányó pillantásait. Fabatkó kissé lemaradt szülei mögött. Megállt, mert valaki megérintette a vállát. Megfordult, és Maja kipirult arcával találta magát szemben. 
– Már meg sem csókolsz, észre sem veszel?
– Nem.
– Miért? Én már alig vártam, hogy újra találkozzunk – gyűltek a könnycseppek Maja szemében. – Megbántottalak valamivel, édes?
– Jaj, Maja. Fejezd már be a nyafogást. Ne csipogj nekem!
– Mi történt veled? Sose beszéltél velem így! – kérdezte szenvedve kedvese.
– Mi történt volna? Fáradt vagyok – válaszolt türelmetlenül Fabatkó.
– Azt hallottam, horkoltál a vének ünnepén! Olyan borzalmas volt! Mindenki csúnya szavakkal illetett téged, és a családod. Szégyent hoztál magatokra, és rám is! Anyám végig azt duruzsolta a fülembe, hogy többet ne álljak szóba veled. Nagyon tiszteletlen voltál, és ez soha nem volt jellemző rád! – A könnyek most már megállíthatatlanul peregtek arcán.
– Nem érdekel, mit mond ez a sok unalmas hibiszke. Anyád véleménye pedig hidegen hagy. Tulajdonképpen a te gügyögésed sem izgat fel.
– Megetted a szentjánoskákat? Süssek még neked? – próbálkozott tovább Maja.
- Kidobtam! Fűrészpor íze van mindennek, amit főzöl! Többet ne süss nekem, elegem van belőle! – horkantott fel Fabatkó.
– Ha így beszélsz velem, nem is fogok! Mi az a fekete szőrzet a lábadon? Egyáltalán hogy nézel ki, olyan lompos vagy! Az arcod vonásai is olyan mások lettek, durvák. Nagyon megrémítesz!
– Maja, fejezd be a siránkozást! Elég, érted! Mit érdekel téged, hogy, hogy nézek ki? Új divatot teremtek! Mától a lomposság a nyerő! Nincs türelmem hozzád, menj innen! – kiabált rá. – Figyelj világ! – Meggyorsította lépteit, és faképnél hagyta a most már zokogó kedvesét.
Szülei már a konyhában teáztak, mire hazaérkezett.
– Szia, anya! Szia, apa! – mosolygott vidáman rájuk, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Szia! – válaszolták sötéten.
– Kaphatok én is egy bodzateát?
– Hát persze! – válaszolt sötéten Szurka.
Elindult a szekrény felé, hogy levegye a csészét belőle. A teafűre ráöntötte a kannából a forró vizet. Tálcára tette a csészét, és letette fia elé.
– Apa, mindjárt kezdődik a vének ünnepe! Te mész előbb a fürdőszobába készülődni, vagy menjek én?
Omán a kedves hangtól meglepetten meg sem tudott szólalni. Elképedten nézett Fabatkóra.
– Mi a baj, apa? Fáradt vagy, igaz? Túl sokat dolgozol! Tudod mit, megyek, és ellátom a csigákat. Addig pihenj! Miért néztek ilyen aggódva rám? Valami történt? Majának ugye semmi baja? Mondjatok már valamit!
– Fiam, az ünnepségnek már rég vége. Most értünk haza. Te is ott voltál, és Majával is találkoztál – mondta remegő hangon Omán. – Nem emlékszel?
– Ne viccelj! Anyával nemrég itt beszélgettünk a konyhában arról, hogy ma lesz a vének ünnepe. Kérte, hogy én is menjek el veletek. Utána rosszul lettem, és elmentem a kerti WC-re… Aztán megjöttél te is. Milyen érdekes… többre nem emlékszem…!
Amint befejezte az utolsó mondatot, Fabatkó szeme fennakadt. Az egész testét elborította a verejték, és teste görcsösen rángatózni kezdett. Hörögve vette a levegőt. Omán, és Szurka szeme láttára nőtt ki mindkettő fülének a hegyére a fekete szőrcsomó.
A roham csak rövid ideig tartott, majd a légzése újra normális lett. Lassan kinyitotta a szemét, és sötéten nézte a szüleit.
– Na, mi van? Úgy ültök itt, mintha szellemet láttatok volna! Na, szólaljatok már meg! – szólt szüleire. Aztán a padlóra öklendezett egy kisebb lavórnyi acélkék férget. Majd elalélt, és nagy puffanással leesett a székről.
– Omán! Azonnal hívd ide a Bölcset! Az én gyógyfüveim itt már nem segítenek! – mondta hidegen Szurka.  – Tegnap reggel kiküldtem a fiamat a Kristály-tóhoz. De ott eltévedt, és valaki más jött haza helyette.
Omán a karjaiba vette, majd bevitte Fabatkót a szobájába. Utána szó nélkül bezárta maga mögött az ajtót. Szurka elkezdte feltakarítani konyhája padlójáról a pici acélkék férgeket. A padló már rég fényesen csillogott, de ő továbbra is csak súrolta, és csak súrolta.
Omán komoran gyalogolt az úton. Irigykedve nézte az utca két oldalán zölden világító tökházakat. Az ablakokon keresztül megpillantotta a békésen vacsorázó családokat. Nem értette, hova tűnt a kiegyensúlyozott, és boldog élete. Ő hibiszke manó volt! Mint a falu összes manója, ő is szeretett a megszokásnak élni, mert az a biztonság érzését kölcsönözte neki. Szerette napjainak kiszámíthatóságát.
Minden reggel napkeltekor felkelt, és megette a jó felesége által készített reggelijét. Aztán felnyergelte sárgatestű zöldcsíkos csigáit, és fiával együtt elindult dolgozni. A munkáját is élvezte, mert tudta, hogy fontos, amit csinál. Meseországot határoló Burok falának karbantartása a legfontosabb feladat volt egy hibiszke életében. Annál szörnyűbb dolgot el sem tudott képzelni, hogy a fallal elválasztott két világ összekeveredjen. Főleg nem az ő hibájából. Lelkiismeretesen foltozta a paraziták által okozott sérüléseket a Burkon. Napnyugtakor minden este hazament Fabatkóval. Szurka már várta őket a vacsorával. Szurka jó asszony, mindig gondoskodott a családjáról. Egy hibája volt, be nem állt a szája. Minden este a falu friss pletykáival szórakoztatta őket. De Omán nem bánta, mert ő így szerette, és már megszokta az együtt töltött hosszú évek alatt. Most pedig minden összeomlott. A fia beteg lett, és állapota súlyosodik. Öröké nevető feleségét pedig csak aggódni, és sírni látja.  
– Derzsé, jótevőnk, erdőnk szelleme! Mondd, mi történik a fiammal? Setesuta, kétballábas manó volt mindig. De tisztelettudó, jólelkű hibiszke, aki sose bántott volna meg senkit –fohászkodott magában. – Mibe keveredett a tónál? Mi történt vele? Vajon van segítség a számára? Mi lesz, ha elveszítjük? Nekem nincs több gyermekem, senki nem viszi majd tovább a Földházi nevet. Ha őt elveszítjük, velem együtt kihal a családom. Derzsé, ne hagyj el minket!
Annyira belemerült az imába, hogy nem vette, észre egy fa kiálló gyökerét, és elesett benne. Nadrágja kiszakadt, kislábujját beütötte. Fájdalmas duzzanat nőtt rá pillanatok alatt. Sántikálva fojtatta az útját.
Aztán a falu szívében a főtér mellett végre meglátta a Bölcs tökházát. Sokkal kisebb volt, mint a többi ház. Egyszerű, dísztelen kalyiba. Annyira benőtték az indák, hogy a falak zöld foszforáskálása alig szűrődött ki a levelek közül. A kertjének kék kerítésdeszkái már megérettek egy festésre. Néhány léc ki is tört. A kert elhanyagolt, gazos volt. Állt benne egy kerekes kút is, de már régen kiszáradt. A vizet merítő vödör eldőlve, lyukasan feküdt a földön. Két kis béka ugrándozott benne brekegve.
Ebben a házikóban lakott a Bölcs. Ő nem tartozott a hibiszke manók közé. A faluban senki sem tudta, hogy ki ő, honnan származik. Amióta a hibiszke manók léteztek, azóta mindig velük élt. Soha nem vett részt a falu életében. Kizárólag napnyugta után közlekedett, nem bírta a napfényt. Szinte láthatatlanul élt a manók között. Senki nem látta még az arcát. Mindig a telihold, és a csillagok fényéből szőtt csuklyás köpenyében járt. A szövet légiessége miatt úgy nézett ki, mintha nem is járna a földön, hanem siklana. Csak akkor szólt, ha megszólították. Mégis minden hibiszkét ismert, tudta a nevüket. Tudta, hogy mi történik azok tökházainak falai között. Meggyógyította őket, ha betegség támadt rájuk. Bájitalokat kevert, tanáccsal látta el a hozzá fordulókat. Cserében a manóktól viszont élelmet kért, és ők szerezték be főzeteinek hozzávalóit.
Háza, és kertje elhanyagolt volt, sőt kísérteties. Mégis, aki a környékén járt, az a lelkében a nyugalmat, és a békét érezte.
Omán is így érzett, mikor belépett a kalyibába. Két helyiségből állt, egy szobából, és egy konyhából. Amint bement az ajtón, rögtön meglátta a hintaszékében pipázó csuklyás alakot. Hibiszke arcának markáns vonásai fintorba rendeződtek. Megcsapta orrát a dögszaghoz hasonló bűz, és a pipafüst sűrű keveréke. Levegőért kapkodott.
A szobában óriási rendetlenség, és kosz volt. Mindenfelé tudós könyvek voltak szétdobálva. Az asztalon egy repedt tányér hevert, rajta félig megrágott manókenyér, amit éppen egy kisegér rágcsált jókedvűen. Az ágy bevetetlen volt, a mocskos ágyneműn egy kaméleon lustálkodott. A konyha sem volt jobb állapotban. A mosogatóban szennyes edények tömege. Feldöntött kémcsövek, lombikokból kilöttyent tócsák lepték el a földet. A padló ragadt a mocsoktól.
– Üdvözöllek, tiszteletreméltó Bölcs! – hajolt meg a manó.
– Szia, Omán! – köszöntötte a Bölcs. – Ülj le!
Omán félre lökte mutatóujjával a székre dobott piszkos rongyokat. Ráült a ragadós szék sarkára. Szívesebben maradt volna állva, de nem merte visszautasítani vendéglátóját.
– Eltört a kislábujjad. Kend ezt a kencét rá! – Azzal elővett egy mocskos kis üvegcsét a köpenyéből. Odanyújtotta Ománnak. A mozdulat közben a Bölcs keze, és karjának egy része láthatóvá vált. Ománt elfogta az iszony, minden önuralmára szükség volt, hogy ne látszódjon az arcán. A Bölcs kézfején, és karján nagy nyílt sebek voltak, genny csöpögött a padlóra belőle. Gyorsan elkapta a pillantását.
A székről ledobott egyik ronggyal megtörölgette a kis palackot, és kihúzta a dugót. Felfordult a gyomra, mert tömény záptojás kénes szaga ütötte meg orrát. A Bölcs nagyot nevetett.
– Kend csak rá, jót fog tenni! Ne kényeskedj!
Omán visszatartotta a lélegzetét, és elkezdte kenegetni sajgó testrészét. Ahogy hozzáért bőréhez a sárszerű lötty, a fájdalom máris enyhülni kezdett, majd elmúlt. A duzzanat lelohadt, és a lábujja olyan volt, mint régen. Mélyet sóhajtott.
– Legyél áldott, Bölcs! Köszönöm neked!
– Jól van, jól van – válaszolta a Bölcs. Közben pipájából a dohány leégett. A padlóra verte a hamut belőle. Majd rögtön újra megtömte, és meggyújtotta. Sokáig hallgattak mindketten. Az ágyról a kaméleon lustán átmászott a Bölcs ölébe. Lassú kézmozdulatokkal elkezdte simogatni.
– Miért jöttél hozzám, Omán? Még sosem jártál nálam.
– Engedelmeddel, a fiam miatt. Tegnap óta nagyon megváltozott. Beteg lett.
– Tudom. Megmérgezték.
– Megmérgezték?
– Igen. A feleséged elküldte sárga gombáért a Kristály-tóhoz. Össze is szedte, de nem azt, amit haza kellett volna vinnie. A fiad nagyon mohó, de meglett érte a büntetése! A gombákat rögtön megsütötte, és megette. Végzetes hiba volt! – Majd hosszan hallgatott, a manó pedig nem merte megszólítani. Aztán, mint aki álomból riadt fel, folytatta:
– Amikor megette a gombát, megmérgezte magát. Védtelen, törékeny manó lelkét megrontotta a gonoszság. Át fog változni barna manóvá, és legnagyobb célja az lesz, hogy elpusztítsa a hibiszke falut, a Burkot pedig tönkretegye. – Ománnak elakadt a szava. Mikor felocsúdott a döbbenetéből, elkezdett zokogni, csak sírt, csak sírt. Mire meg tudott szólalni, az egér már a manókenyér darabjainak utolsó morzsáit is megette. Kényesen tisztálkodott a tányér közepén.
– Ez nem történhet meg! Tudom, hogy tudsz segíteni rajtunk!
– Nem tudok!
– Bármit megteszek, kérlek! – Hosszú hallgatás következet. Majd hirtelen megszólalt a Bölcs.
– Van egy virágom, ami százévente egyszer hoz termést. Adok neked belőle egy darabot, aprítsd porrá, és etesd meg vele. Utána a testét tekerd be a szivárványból szőtt kelmébe, majd helyezd bele a Kristály-tóba! – mondta, mire Omán arca felvidult.
– Meg fog tőle gyógyulni? Látod, mégis van megoldás! Áldott legyél, jó Bölcs!
– Nem fog meggyógyulni, meghal tőle – válaszolt érzelemmentesen a Bölcs.
– Tessék? Azt hallottam, hogy meghal tőle? Milyen buta vagyok!
– Jól hallottad! Ha nem ölöd meg, elpusztítja a néped, és vele együtt a Burkot! Barna manóként pedig a lelke soha nem nyugodhat, örökké bolyongani fog a semmiben. De ha megeteted vele a termést, a lelke megtér Derzséhez. Az élete már menthetetlen.
Omán tátott szájjal nézett maga elé. Mellkasában mély űrt érzett. Érzékszervei eltompultak, úgy érezte, megállt az idő. Már nem látta a mocskot, és nem érezte a kellemetlen szagokat maga körül. Nem érdekelte az egér, aki jóllakottan hortyogott az asztalon, vagy a kaméleon, kit visszataszító kezeivel simogatott a Bölcs.
A természet tisztaságából született ártatlan hibiszke lelke nem tudta megérteni a sok galádságot, ami a családjával történt. Annyit fogott fel, hogy elvesztette a fiát, vége. Kinyújtotta tenyerét a Bölcs felé. Az megint a köpenyébe nyúlt, és Omán markába tette a termést. Lassan, nagyon lassan nadrágja zsebébe tette a halált. A Bölcs nem nézett rá, némán eregette a bűzös füstöt pipájából.
A hibiszke gépiesen felállt, már nem sírt, és nem gondolkozott. Kilépett az ajtón. A Bölcstől el sem köszönt, csak kiment. Rótta az utat hazafelé. Már nem vette, észre a tökházakban a vacsorázó, boldog családokat, nem töprengett eddigi boldog életén. Csak egy gondolat keringett a fejében, hogy a fiának vége, és hogy neki kell megölnie. Önkívületben ért oda a házukhoz. Megtorpant, mikor megpillantotta a kerítésük leszakított ajtaját. Bement a kertbe, a ház ajtaja tárva-nyitva. Jeges rémület futkározott a gerincén.
Mély lélegzet vett, és belépett az otthonába. A konyhában az asztal fel volt borítva, mindenhol törött tányérok, és poharak hevertek. A gyógyító krémek, és a teák, mind szétszórva feküdt a földön. Megpillantotta a kosárból kiborított, átkozott sárga gombákat is. A konyha közepén a felborított asztal alól nyögések hallatszottak.
– Szurka! – kiáltotta Omán. Odaszaladt az asztal alól kilógó vékony zöld karhoz, és leemelte a feleségéről. Elborzadt. Szurka már alig lélegzett. Az arcát elborította a halántékáról szivárgó vér. Megfogta férje kezét, és élettelenül intett, hogy hajoljon közelebb hozzá. Alig hallhatóan suttogta:
– A kisfiam… a kisfiam elment! Nem tudtam megállítani! Tombolt, aztán megütött. Elkéstünk, a fiunkat végleg elveszítettük Omán! – A házaspár összeölelkezett. Sírva gyászolták elvesztett fiukat.

IV.  -fejezet
Sárga gomba, mérges gomba

 
Toxin, a füves manó lábujjhegyen elosont Kadak széke mellől. Még véletlenül sem merte megkockáztatni, hogy urát felébressze. Vékony pálcikaujjai görcsösen szorongatták pókhálófonalból szőtt zsákját. A zsákban drága kincs volt: kétmaroknyi sárga port tartalmazott, ami a sötétben sárgán foszforeszkált. Kadak parancsára kísérletezte ki a mérget. Aki evett belőle, az barna manóvá változott. A barna manók kevesen voltak ahhoz, hogy erővel igázzák le ellenségeiket. Ezért azt találták ki, ha lassan mindenkit magukhoz hasonlóvá tesznek, harc nélkül győzhetnek. Kadak így akarta uralma alá hajszolni Meseországot, és az azt körülvevő világot.
A kis füves manó a falun kívül lakott, az erdőben, egy roskadozó, sárból, és fából épült, két helyiségből álló kalyibában. Házának falai félig már kidőltek, nagy fa rudakkal támasztotta ki őket. Roskadozó falaival messziről nézve olyan volt, mintha a házikó részeges lenne. Kéménye tövéből meglepetésszerűen törpe rózsabokor nőtt ki. Toxin a tűzvörös virágok szirmaiból készített rózsaparfümöt az uralkodó feleségeinek. Cserébe azok elhalmozták ajándékokkal. Hol egy csupor almabort, hol manókenyeret, néha meg értékes gyógynövényeket, teafüveket kapott tőlük. Amikor pedig Kadaknál kereskedő karavánok jártak, valamelyik feleség mindig vásárolt egy-egy különleges, távoli helyekről származó növényt Toxin számára.
Bicegve hazaérkezett. Elbotlott csenevész kis testén lógó barna kötényruhájában, és az ajtón bukfencezve gurult be. Teletömött zsebeiből kipottyantak féltett kincsei. Ügyetlenül nekiütközött az ajtóval szemben álló szekrénynek, arról pedig valamennyi tányér, és pohár a fejére esett. Csak a mindig hordott sárga szalmakalapnak köszönhette, hogy kobakja nem sérült meg. Végül a feje tetején landolt egy hátizsák.
– Ó, pont rád van szükségem! – kiáltott fel vékony kis hangján. Feltápászkodott a törmelékek közül, és komótosan elkezdte pakolni az útra szükséges holmikat. Berakott a zsákba egy pókhálófonalból készült takarót, és egy törölközőt, továbbá kis tasakokban szárított, porított növényeit, színes folyadékokkal teli fiolákat, krémekkel tele tömködött tégelyeket. Berakott egy taplót, és kovakövet, némi élelmet, meg három üveg almabort az útra. Leporolta kötényruháját, és szemébe húzta a kalapját. A törött edényeket eltakarította, majd fütyörészve becsukta maga mögött az ajtót. 
Elindult az erdei ösvényen. Először a barna manók ellenségeit, a hibiszke manókat akarta megmérgezni a porral. Hogy milyen módon, azt még nem tudta. Folyamatosan az járt a fejében, ha küldetését sikeresen teljesíti, mekkora jutalomban részesíti majd Kadak. Hiszen ha a karbantartó hibiszke manók átváltoznak, akkor a Burok nemsokára átszakad. Nem lesz, aki megfoltozza rajta a paraziták rágta lyukakat, ők pedig áttörhetik végre Meseország határát. A leigázott emberek sírva borulnak majd a barna manók lábai elé. Már látta maga előtt, ahogy diadalittasan hazaér a falujukba. Mindenki gratulál majd neki. Az asszonyok virágszirmokat szórnak rá, és a gyerekek körülzsongják.
– Toxin a mi hősünk! – kiáltozzák majd mindenfelé.
– Drága Toxin barátom! Gyere ide, hadd veregessem meg a hátad! – szólítja meg Kadak a képzeletében. Szinte érezte, ahogy a vezér két csókot nyom az arcára. – Drága fiam! Mostantól mindig a közelemben kell lenned! A székem mellett lesz a helyed! Kérlek, oszd meg velem bölcs útmutatásaidat! – jelenti ki a képzelt uralkodó.
Kadak a legfiatalabb feleségének ágyát is megosztja majd vele. A gondolatra Toxin fülig elpirult. Lilike fiatal volt, gyönyörű, és csokibarna bőre sima volt, mint a tej. Régóta sóhajtozott utána. De hát mit lehetett tenni, Lilike Kadak felesége. Két nyárral ezelőtt egy karavántól vette. Toxinnak is fájt rá a foga, de nem volt annyi pénze, hogy kifizesse az árát.
Álmodozás közben nem nézett a lába alá, és elvesztette az egyensúlyát. Rálépett egy kicsi békára, megcsúszott rajta, és kapálózva az út menti árokba esett, egyenesen egy óriás ganajtúró bogár által összehordott galacsinba. A galacsin akkora volt, hogy Toxin ki sem látszott belőle. Az egész teste belesüppedt. Prüszkölt, köhögött, krákogott. A megtaposott kis béka felháborodott brekegéssel ugrált le az útról. Toxin már panaszra nyitotta a száját, mikor közeledő hangok ütötték meg a fülét. Undorodva, de gyorsan visszadugta fejét a galacsinba. Csak a barna füle tetején ülő fekete szőrcsomó látszódott ki.
– Drága Boróka szívem, jaj de jó, hogy találkoztunk! Rég nem láttalak! Milyen jól nézel ki!
– Jól nézek ki? Pedig az életem csak Derzsének köszönhetem!
Toxin óvatosan kidugta dülledt szemét a galacsinból. Egy alacsony, zömök hibiszke asszonyt látott meg, karjában egy szamócával félig megrakott kosarat cipelt. Mellette egy fejjel magasabb katicabogár lépkedett. 
– Szent szárnyas csiga! Miért? Mi történt veled? – kérdezte a hibiszke.
– Jaaj, jaaj! – fogta meg a fejét a katicabogár. – Nem is olyan régen, a szokásos élelembegyűjtő utamon voltam. Vacsorára valót kerestem a családnak, mikor a nap fénye egy fűszálról a szemembe tükröződött. Elvakított, és nincs mit szépíteni, nekirepültem egy pipacs szárának. A földre estem, és eltörött a szárnyam. Mondanom sem kell, repülve nem tudtam folytatni az utamat. Már esteledett, ezért éjszakai szállást kellett keresnem. Szerencsére a balesetem a Kristály-tó közelében történt. Mivel tudtam, hogy a tó környékén sok barlang van, elindultam arrafelé. Némi gyaloglás után oda is értem. Rábukkantam az öreg fenyőnél egy borostyánnal benőtt barlangra. Jobb helyett nem is tudtam volna találni, így hát bementem. Képzeld, Szurka, az üreg tele volt sárga színű gombával! Olyan éhes voltam, és olyan fáradt! A gombánál örömtelibb felfedezés nem is történhetett volna velem. Gyorsan tüzet raktam, és megsütöttem. Aztán jóllakottan, a tűz melege mellett elaludtam.
– Ó, szegény, szegény Borókám! Mennyit szenvedhettél a törött szárnyaddal.
– Na de mi történt reggelre? – kérdezett a katicabogár.
– Mi történt? Mesélj már!
– Egész véletlenül egy gyógygombára találtam és a sebesült szárnyam meggyógyult. Reggel repülhettem is haza a férjemhez, és a gyerekekhez.
– Ezt nem hiszem el! – tátotta a száját Szurka.
– Még, hogy nem hiszed el! Nézd meg, Szurka, még látszik rajta a heg! – Azzal megmutatta bal szárnyát a hibiszke asszonyságnak.
– Hát ez óriási! Igazi csoda! Holnap kiküldöm a léhűtő fiamat a tóhoz, hogy szedjen ebből a gombából egy kosárra valót nekem! Hol is van pontosan az a barlang kisszívem?
Toxin gonosz mosollyal dugta ki a fejét a galacsinból. Elégedetten nézett a két asszonyság után. A gonosz tervében most már minden részlet a helyére került. Két kezét a szája elé kapta, hogy nevetését ne hallják meg. Mikor az asszonyok már látótávolságon kívül kerültek, kikecmergett az árokból. A mosolya azonban lehervadt arcáról, mikor végignézett magán. Az arca grimaszba torzult. Levelekkel próbálta magát megszabadítani a ganajtúró undorító hordalékától. Miután utálkozva letisztogatta a testét, jókedvűen elindult a Kristály-tó irányába. Szemei előtt újra, és újra levetítődött, ahogy ünnepli a falu, amikor majd hazatér hozzájuk.
A nap már nyugodni készült, mikor odaért a tóhoz. Aranysárga sugara szétterült a víztükrön. A táj földöntúli szépséggel pihent a lenyugvó nap fényében. A tavat körülölelő hegyek, és az erdő sötét erődként ölelték körbe Derzsé lakhelyét. Toxin szemével megkereste az öreg fenyőt. Nem is kellett sokáig kutatnia. A vén fenyő óriásként tűnt ki a többi fa közül. Ősöreg fenyő volt, titkok tudója. Ágai bölcsen suttogtak a lágyan fújó szélben. Odabotladozott. Izgatottan mosolyodott el, mikor megpillantotta a borostyán függönyt. Lassan széthajtotta a leveleket, és belépett a barlangba. A levélzuhatagon keresztül átszűrődő napfény még megvilágította a barlang belsejét. Óvatosan lépkedve beljebb merészkedett. Hamarosan rálelt a gombákra. Elővette hátizsákját, és a pókhálófonalból készült kis tasakból csontos markába öntötte a drága port. Leguggolt a gombák mellé. Föléjük hajolt, tenyerét széttárta, és finoman ráfújta a gombákra. Behunyta a szemét, és várt… Hosszú pillanatokig nem történt semmi. Kétségbeesett. Ő sem vette, észre, hogy izgalmában a másik kezében kavicsokat morzsolgatott. Magában kezdett motyogni, a szemét nem merte kinyitni.
– Miért nem történik semmi? – gyötrődött. – Kipróbáltam a szert, működött! Jaj, mi lesz, ha Kadak rájön, hogy hibáztam! Soha többet nem térhetek vissza a falumba! – A kínos várakozás után csukott szemhéján keresztül is, észlelte a felvillanó ragyogást. Kinyitotta a szemét, majd rögtön be is csukta. Vakító sárga fény világította meg a barlangot. Aztán a ragyogás alábbhagyott, és ő pislogva lesett ki a szemhéja mögül. Az apró gombák felett guggolt, amelyek sejtelmes, foszforeszkáló sárga fény bocsátottak ki magukból. Toxin felugrott, és ügyetlen örömtáncot lejtett a gombák körül.
– Sikerült! Sikerült! A hibiszke manók átváltoznak! A barna manók lesznek a világ urai! Mindez Toxinnak köszönhető! Mindenki hősként fog ünnepelni! Éljen Toxin! Éljen Toxin, a kis zseni! – kiabálta.
Ropta a gombák körül önfeledt, és bolondos táncát. Aztán a semmiből egy hatalmas csattanás hallatszott. Újra leguggolt. Remegő kezeit a feje köré fonta, apró gombóccá húzta össze magát. Az ijedségtől könnyek csordultak végig puffadt kis arcán. Majd összeszedte magát, és kikukucskált a barlang szájából. Odakint hatalmas vihar tört ki. Villámok cikáztak a mélysötét égen. A fák fájdalmasan recsegtek-ropogtak. A szél süvített, leveleket, ágakat kergetett maga előtt. A Kristály-tó sima felszínét vad, háborgó hullámok zavarták meg. Manómagasságot meghaladó hullámok táncoltak a felszínen.
A tó vize időként becsapódott a barlangba, dermesztően jéghideg vizével mosta Toxin lábát. A kis barna manó sikongatott. Fejvesztve menekült be rejtekhelye mélyére. A természet felbolydult, amikor a porral megmérgezte, minden kis része tiltakozott a gonoszság ellen, amit a barlang mélyébe ültetett. A kis manó önkívületi állapotban kuporgott az üreg egyik sarkában. Két kezét a fülére szorította. Reszketett minden tagja. Nem érzékelte többet az idő múlását. Csak folyamatosan suttogott magában:
– Nem volt más választásom. Kadak kényszerített!
Egész éjszaka fent volt. Rémülten figyelte a természet tiltakozását galád tettére. Majd a vihar amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elcsendesedett. Toxin megérezte az arcán a levelek között behatoló nap sugarát, felriadt sokkos állapotából. Kilesett, a nap már magasan járt. A tó, és a környezete olyan volt, mint a vihar előtt. Nyoma sem volt az éjszakai fergeteg pusztításának. A madarak csiripeltek, a tó vize megint tükörsima volt. Az ádáz vihar nyomtalanul eltűnt. Váratlanul bevillant egy gondolat az agyába.
– Mindjárt itt a hibiszke! Nem láthat meg itt, azonnal el kell bújnom!
Egy szökkenéssel a sziklafalnál termett. Ügyetlenül mászott felfelé, hogy minél hamarabb fedezéket keressen. A sietségben a kőfalon sokszor megcsúszott, lábáról a bőrt több helyen lehorzsolta.
– Iparkodni kell! Sietni kell! – hajtogatta magában. Végre felért egy magasabb kiszögellésre, ahol kimerülten összerogyott. Az éjszakai ébrenlét, és az izgalmak leterítették a lábairól. Testének minden porcikája fájt, de a fáradtság szerencsére jótékony alvásra kényszerítette. Rövid ideig tartó mély, álom nélküli pihenéséből egy hangos kiáltás ébresztette fel.
– Rettenetesen éhes vagyok! A manóraktárunk tartalmát fel tudnám falni! Miért is nem reggeliztem! Ha előttem lenne, még Maja szentjánoskáit is felfalnám az utolsó morzsáig! Nem, ezt nem tehetem meg! Hagyd már abba! Jól van, meggyőztél! Megsütöm a gombákat. Most boldog vagy, gyomor? Bizonyosan terem még a barlangban. Majd szedek még egy kosárral.
Kinyitotta a szemét, és meglátott egy világoszöld színű hibiszkét. Hangtalan nevetés tört ki belőle. Felülmúlta minden reményét, mikor, észrevette, hogy a másik a mérgezett gombák megsütéséhez lát.
– Egyél csak kicsi manó! Egyél csak! Nemsokára közénk tartozol, hírnevet, és megbecsülést hozol Toxinnak! – kuncogott a markába. Boldogan nézte végig, hogyan falja fel a hibiszke a gombákat. Az jóllakottan böfögött egyet, és elégedetten hanyatt feküdt a tó partján.
– Jó kis manó, ügyes manó! Toxin nagyon szereti a falánk hibiszkéket! – suttogta gyengéden. Aztán összerezzent. Jeges fuvallat futott végig a hátán.
– Megint kezdődik! – ijedt meg. – Valami nincs rendben. Túl nagy itt a csend. Hova tűntek a madarak arról a bokorról? Miért nem énekelnek? Vajon miért hallgatott el a környék összes madara? A tó felülete tükörsima, nincs rajta hullám! Nahát, nem fúj a szél! Brrrr! Annyira hideg lett! Még soha nem fáztam ennyire! Ideje eltűnnöm innen! Anya elevenen megnyúz, ha nem viszek neki haza gombát! – törte meg a rémisztő nyugalmat a hibiszke. Majd felpattant, és beszaladt az öreg fenyő másik oldalán található barlangba.
A fagyos csend megszűnt, és a következő pillanatban Toxin már újra hallotta a madarak éneklését, és érezte bőrén a szél simogatását. Nagyon megkönnyebbült, hogy minden rendben van.
A hibiszke közben kirohant most már teli kosarával a barlangból. A gombákat a napfényben vizsgálgatta még egy kicsit, majd fütyörészve elindult hazafelé.
– Bolondos manó ez! – állapította meg Toxin. Mikor már egyáltalán nem látta a battyogó manót, felkelt búvóhelyéről. Az esztelen hibiszke megette a mérget. Már csak ki kellett várnia, hogy átváltozzon barna manóvá. Aztán hazaviszi Kadakhoz, és a zsenialitásának bizonyítékaként bemutatja neki. Hátára vette kis hátizsákját, és sietve lemászott a sziklafalon. Rohanva tette meg az utat az ösvényig, ahol utoljára látta a hibiszke asszonyságot, és a katicabogarat. Miközben futott, vissza sem mert nézni a tóra. Hamar odaért az erdei ösvényre. Kinézett magának egy öles fát az út szélén, és felkúszott rá. Innen belátta a csapást, ami a hibiszkék falujába vezetett. Magasra kapaszkodott, ezért minden arra járót hamar, észre kellett vennie. Napnyugtáig a fán található indákból, és ágakból font egy hevenyészett függőágyat. Vastagon kibélelte falevelekkel, aztán jókedvűen dalolászva elhelyezkedett benne. Táskájából elővett egy kis fadobozt, amiben apró rovarlárvák voltak. Csalétekként használta, hogy néhány szentjánosbogarat befogjon vele. Macskaszerű ügyességgel sikerült is egy tucatot ültében elkapnia. Berakta őket egy üres kis fiolába, és felrakta a levélágya fölé az ágak közé. A kis éjjeli lámpások máris otthonossá tették összeeszkábált vackát. A fa levelein felgyűlt vízcseppekkel lemosakodott, és a zsákjából maga mellé tette a krémekkel teli tégelyeit. Gondosan kiválasztott egy élénk rózsaszínű kencével teli dobozkát. A zselét sebes, és meggyötört testére kente. Mire a bőre beitta a gyógyító krémet, a horzsolások, és vágások felszívódtak, és nyomtalanul eltűntek. Érezte, ahogy megkínzott izmaiba visszatér az erő. Elégedetten felsóhajtott, és újra az ölébe vette a táskáját. Kivette belőle az eledelét, és komótosan falatozgatni kezdett.
Miután jóllakott, kínos precizitással elpakolta az elemózsiáját a táskájába, és a morzsákat lesöpörte az öléből, majd elővett a táskából egy üveg almabort. Nagy sóhaj kíséretében leheveredett az ágak közé kifeszített függőágyára, és magához vette az üveget. Nézte a tiszta csillagos eget, közben kortyolgatta az édes nedűt. Minél jobban fogyott az almabor az üvegből, ő annál élénkebben látta diadalmas hazatértét a faluba. A fáradtság meg az almabor végül legyőzte, és elaludt. A kezéből kiesett az üres üveg, és lezuhant a földre. Furcsamód nem tört össze, de esés közben még csak zajt sem csapott. Toxin nem ébredt fel rá, álmában éppen Lilike akasztott a nyakába egy dicsőségkoszorút. Érezte az asszony rózsaparfümmel bepermetezett bőrének illatát, száján pedig édes csókjait.
Arra riadt, hogy valami nyúlós, nedves folyadék csorog végig az arcán, le a mellkasára. Prüszkölve ébredt fel. Egy pici énekesmadár tisztelte meg, aki Toxin vacka felett fészkelt. A füves manó káromkodva pattant fel ágyából.
– Na megállj, kicsi madárka! Majd én megmutatom, kivel szemtelenkedj! – Azzal felugrott, és elkezdett a fa teteje felé mászni az ágakon. Móresre akarta tanítani a kis énekest, aki ilyen illetlenül riasztotta fel édes álmából. Hamar elérte a madár fészkét. Persze addigra a kis énekes már rikácsolva elrepült. Toxin káromkodva hajolt a madárfészek fölé, majd csilingelve felkacagott.
– Jó kis madár! Aranyos madár! Gondoskodtál a reggelimről! – A fészekben öt tojás lapult. Toxin gyorsan összeszedte, és sietve lemászott az ágyára. A tojásokat feltörte, és megette. A héjukat ledobta a fa alá, majd jóllakottan újra elszundított. A nap már rég magasan járt, mikor felébredt. A nap további része várakozással, és unalommal telt el. Nem volt tennivaló, és az idő csigalassan haladt előre. Mivel nem tudta elfoglalni magát, hamar önmarcangoló gondolatok kezdtek kavarogni a fejében.
– Mi lesz, ha nem hat a méreg a hibiszkére? Hogyan állok Kadak elé? Mit mondok majd neki? Örökre el kell hagynom a falumat? – tette fel sorban a kérdéseket önmagának, majd bizakodni kezdett.
– Minden rendben lesz! Hiszen többször kipróbáltam a mérget. Ha meg mégsem hatásos, úgyis kimagyarázom magam. Meggyőzöm Kadakot, hogy én mindent megtettem a siker érdekében.
Mire beesteledett, már reszketett a félelemtől, és a hidegtől. Felmászott a fa legmagasabb pontjára. Szerencsére aznap éjszaka tiszta volt az égbolt, és telihold is világított. Messzire beragyogta az ösvényt, ahonnan a hibiszkének érkeznie kellett. Pislogni sem mert, nehogy elmulassza a manó érkezését. De ahogy múlt az idő, egyre álmosabb lett. A fáradtság, és a kínzó gondolatok lassan hatalmába kerítették. Érezte, ahogy a szél mozgatta faágak álomba ringatják. A nyál kicsordult a szájából. Nagyokat horkantott. Aztán egy reccsenés, zuhanás, majd éles fájdalmat érzett a tomporán. Letört alatta az őrhelyéül szolgáló faág.
– Elaludtam! – kiáltott fel. Felpattant, és fürgén visszamászott a fa tetejére. Testének sajgása legalább arra jó volt, hogy az álmot kiűzte a szeméből.
Aztán megpillantotta. Egy sötét alak haladt felé az erdei ösvényen.
– Sikerült! Sikerült! – suttogta hitetlenkedve. Gyorsan lemászott a vackához, és a hátizsákjába bedobta a cókmókját, majd leereszkedett a földre. A fa alatt kis gallyakból a tapló, és kova segítségével ügyesen tüzet rakott. Előkotort a táskából egy kis zacskót, amiben mindenféle színű füvek voltak összekeverve. Úgy néztek ki, mint a színes cukorkák. Beleszórta a tasak tartalmát a tűzbe, és a lángnyelvek smaragdzölddé váltak. Innentől kezdve a tűzre nem kellett vigyázni, égni fog, míg másik varázsfüvet nem szórnak rá. Toxin leheveredett mellé melegedni a földre. Kivett a zsákból egy üveg almabort, és az oldalához tette. Végre meghallotta a hibiszke nehézkes lépteit.
– Gyere csak, gyere kis hibiszke manó! – szuggerálta, mint kígyó a zsákmányát. Végre a zöld lángok fénye megvilágította az érkezőt. Mikor meglátta közelről a hibiszkét, Toxin ösztönösen hátrahőkölt. Egy zöld manó állt előtte, akinek testét tenyérnyi szürkésbarna foltok csúfították el. Lábfején, és hegyes fülein fekete szőrcsomók éktelenkedtek. Kopasz fején a bőr mintha erősen hámlani kezdett volna. Szőrtelen mellkasa, és narancssárga térdnadrágja, csupa szakadás, és vérfolt volt. Tekintete homályos, és zavart. Toxin nyelt egyet, és dadogva megszólította.
– Ki vagy, idegen? – Próbált biztató mosolyt erőltetni arcára. De a válasz elmaradt. Várt egy kicsit, majd a kínos csend után újra próbálkozott. – Engem Toxinnak hívnak, és kereskedő barna manó vagyok. Te honnan jöttél? Merre tartasz? – kérdezte. Az idegen manó rámeredt, majd mély, dörmögő hangon megszólalt.
– Figyelj, világ!
– Parancsolsz? – kérdezett vissza Toxin.
– Fázom, és nagyon fáradt vagyok – jött a válasz.
– Gyere, ülj le a tüzem mellé, itt majd megmelegszel, és megpihensz! – mutatott helyet maga mellett a barna manó. – Kettesben csak jobban mulatjuk az időt – kedélyeskedett tovább.
A zöld manó azonban nem mellé, hanem vele szembe ült le. Mindkét lábát felhúzta maga elé, karjával átkarolta őket. Innentől kezdve nem szólalt meg, csak meredten bámulta a zöld tüzet. Toxin nem adta fel, hogy beszédre bírja a másikat.
– Hogy hívnak, vándor? Igyál belőle, almabor van benne! Jót fog tenni!– odahajolt a másik mellé, és átadott neki egy palack almabort. A zöld manó átvette, majd nagyokat kortyolt az üvegből.
– Fabatkó a nevem.
– Milyen manótörzsbe tartozol, Fabatkó?
– Tegnap még karbantartó hibiszke manó voltam. Ma már csak egy szörny vagyok.
– Miket beszélsz? Miért lennél te szörny?
– Nem látsz jól? Nézz rám! – ordított most már Fabatkó. Szeme tüzesen izzott, mikor Toxinra nézett. Felpattant, és a kezét ütésre emelte.
– Nyugalom, én a barátod vagyok! Nekem mindent elmondhatsz! – tette maga elé békítőleg nyitott tenyerét Toxin.
Fabatkó visszaült a helyére, és újra meghúzta az üveget. Majd vontatottan folytatta a beszédet.
– A testem átalakul, torz lettem. A nadrágom véres. Tudod, kinek a vére ez? – nézett le magára.
– Kié? – kérdezett vissza félénken Toxin.
– Anyámé. Mielőtt eljöttem otthonról, megütöttem. Bántottam az anyámat, aki felnevelt.
Toxin nyelt egyet, majd válaszolt.
– Hát, a szülők néha idegesítőek. Megesik, hogy kihozzák a manót a sodrából.
Fabatkó erre felnevetett.
– Igen, néha kihoznak a sodromból. – Azzal az üres almaboros üveget eldobta a fűbe.
– Van még ilyen piád? – kérdezte, majd büfögött egy óriásit, még a tűz is megrebbent tőle.
– Persze! – válaszolt Toxin. Hátat fordított Fabatkónak, és a már bontott üvegbe néhány csepp átlátszó folyadékot csempészett. Az ital egy szempillantásnyi ideig gőzölgött, majd hirtelen abbahagyta. Toxin átadta Fabatkónak a bort. A sötét gondolatok miatt a hibiszke semmit sem vett, észre az egészből. Elvette az üveget, egy húzásra kiitta az egészet. Miután megitta, csuklott egyet, és a szemei keresztbe álltak. Mindkét füléből élesen sípolva ezüstszínű füst csapott ki. Felpattant ültéből, majd megmerevedett a teste, és elvágódott a földön. Utána már csak a fűrészeléshez hasonló horkolását lehetett hallani.
– Na végre! Ez nem is volt olyan nehéz! Én is lefekszem aludni – sóhajtott fel Toxin. Majd lefeküdt, és a fejére szorította takaróját.
A nap első sugaraival együtt ő is ébredezett. Ahogy kinyíltak a szemei, felpattant, és szorgoskodni kezdett. Két palackban összegyűjtötte a levelekről a harmatcseppeket, ebből készül majd a reggeli italuk. Utána beljebb sétált az erdőbe, ahol nagy örömére talált egy szamócabokrot. Gyorsan összefogta kötényruhájának sarkait, és megpakolta édes szamócával. A fák tetején madárfészkeket keresett, és egy tucat tojást összeszedett belőlük. Elégedetten visszament a táborukhoz, és leült a vackára. Fogott két levelet, kettéosztotta a gyümölcsöt. A tűz fölé egy lapos követ rakott, majd megsütötte rajta a tojásokat. Mikor elkészült, apró kavicsokkal dobálta meg Fabatkót, hogy felébressze.
– Mi az? Mi történt?
– Ébresztő, lustaság! Haza kell mennünk!
– Haza? Hova haza? – nézett rá értetlenül Fabatkó.
– Hova? A barna manó faluba! Vár minket Kadak!
– Ki az a Kadak?
– Urad, és parancsolód! Mi van veled?
– Nem tudom, nem emlékszem a nevemre sem – vakargatta a tarkóját Fabatkó.
– Sok almabort ittál az este. Hiába figyelmeztettelek, hogy az italból tarts mértéket! Most egyél, és igyál valamit! – Azzal gyengéden Fabatkó elé tolta a levélnyi szamócát, a sült tojást, és a palack vizet. Fabatkó csendben eszegetni kezdett.
– Kérlek, mondd el, ki vagyok én, és ki vagy te! Nekem minden kiesett.
– Na jó! De ígérd meg, hogy többet nem fogsz lerészegedni! – sóhajtott fel a barna manó. – Én Toxin vagyok, a barna manó falu nagyra becsült füves manója. Téged Fabatkónak hívnak, és egy senki vagy. Úgy tudom, hogy valaha a hibiszke manók közé tartoztál. De a hibiszke manók gonoszak, önzők, és lusta teremtések. Erre te is ráébredtél, és otthagytad őket, ezért nagy megtiszteltetésben részesülhettél. Mi, a dicső tetteinkről híres barna manók nemzetsége fogadtunk be téged. Nemrég tudomásunkra jutott, hogy a hibiszkék le akarják igázni népünket. A falunk vezetője, Kadak küldött, hogy kémleld ki a tervüket. Úgy nézel rám, mint egy bamba levéltetű tehén! Emlékszel egyáltalán a hibiszkékre?
– Valami rémlik. Állandóan kiabáltak velem, és mintha valakit meg is ütöttem volna, mert felmérgesített.
– Ez az ösvény vezet a zöld hibiszkék falujába. Kadak küldött, hogy megkeresselek téged, mert már több napja haza kellett volna érkezned. Tegnap találtam rád az út szélén, almabort vedelve.
– Sajnálom!
– Sajnálhatod is, csak a gondom van veled! Most bontsunk tábort, és induljunk tovább! Jobb dolgom is akad, mint hogy utánad futkározzak!
Fabatkó engedelmeskedett, és hozzákezdett a táborbontáshoz. Toxin addig elővette varázslatos füveinek egyikét, és rászórta a még mindig égő tűzre, ami nyomban kialudt. Az összes holmiját odavetette Fabatkónak.
– A cuccokat neked kell hoznod! Annyit kellett keresgélnem téged, hogy megrándult a lábam!
Aztán szemébe húzta sárga szalmakalapját, a szájában egy fűszálat rágcsálva a háta mögött összekulcsolta a két kezét, és peckesen elindult az ösvényen.
Ráérősen sétáltak, csak nagy ritkán szóltak egymáshoz. Mindketten el voltak foglalva saját magukkal. Fabatkó próbálta összerakni széthulló emlékeinek mozaikdarabkáit, Toxin pedig a saját vállát veregette a jól végzett munkája után. Sikerült átváltoztatnia egy hibiszkét barna manóvá! Kadaknak tátva marad majd a szája!
Gondolataikat halk neszezés szakította félbe. Mindketten megálltak, és füleltek, majd négykézlábra ereszkedve leosontak az útról a hang irányába. A fák rejtekéből egy tisztás terült eléjük.
A kedves Boróka katicabogár legeltette rajta három levéltetű tehénkéjét. A katica egy mezei virág levelei alatt hűsölt. Szokásos fárasztó napjainak egyikét próbálta kipihenni. Kora reggel ellátta a háztartást, majd a lefejt levéltetűnedvből erjesztett tejet készített, aztán élelemgyűjtő útjára indult. A tehénkék legeltetése már pihenés volt számára. Az árnyékot szolgáltató virág levelei alatt elpilledt. Muszáj volt erőt gyűjtenie estére, amikorra hazaér a család.
Toxin sunyi arcán gonosz vigyor jelent meg. Intett Fabatkónak, hogy maradjon a tisztás szélén. Kivett a zsákjából egy kör alakú, keményfából készült dobozkát, és beletette az egyik zsebébe. Majd hasra feküdt, és nagyon lassan, kígyó ravaszsággal a katicabogár háta mögé kúszott. Boróka horkolása egy időre elhalkult. Toxin megmerevedett, és hatalmas füleivel hallgatózott. Csak akkor indult tovább, mikor újra meghallotta a katica békés szuszogását. Mikor mellé ért, nesztelenül feltérdepelt, és kinyitotta a dobozka fedelét. Közel hajolt Boróka arcához, és ráfújta a dobozban rejtőző port. Boróka belélegezte a porszemeket. Felsóhajtott, és ájultan csúszott le a földre. Keze, lába szétterült, feje oldalra billent. Toxin gonosz vigyorával felegyenesedett, és odakiáltott Fabatkónak.
– Jöhetsz!
Fabatkó felállt a búvóhelyéről, és komótosan odasétált hozzájuk. Lepillantott a földön elterült bogárra, majd ránézett Toxinra.
– Megölted?
– Mit képzelsz te rólam? Méregkeverés, csalás, vagy hamis kártya, az rendben van! Na de gyilkosság! Csak elájult, nem halt meg! Nagy adag altatót kapott, sokára ébred majd fel. Lesz majd csodálkozás, mikor nem találja a tehénkéit! – kuncogott bele a markába Toxin.
– Elvisszük a levéltetű teheneket?
– Igen.
– Jól van, de te hajtod őket!
– Én? Már elmagyaráztam neked, hogy fáj a lábam.
– A tehenek a te gondjaid lesznek! Ne a nyakadban cipeld őket, hanem terelgesd! – nézett rá fenyegetően ragadozó szemeivel Fabatkó.
– Legyen, ahogy akarod! – vonta meg félősen a vállát Toxin. Majd módszeresen átvizsgálta Boróka batyuját. A katicabogár családjának gyűjtött élelmét kivette belőle, és átpakolta a maga zsákjába, majd visszaadta Fabatkónak, hogy ő vigye tovább. Fabatkó fintorogva átvette tőle. Toxin a tejszerű nedvet is elvette, és nagyot kortyolt belőle. Nagyon ízlett neki, elégedetten csettintett a nyelvével. Aztán a flakont odavágta Fabatkóhoz, hogy azt is tegye a zsákba.
– Gyakrabban fogom látogatni a bogárkát, biztosan szívesen ad még nekem tejet!
– Fejd meg a tehénkéket, és lesz tejed! – szólt hozzá Fabatkó.
– Én? Asszonymunkát végezzek? Látszik, hogy hibiszke voltál, egy igazi barna manó férfi ilyet nem tesz!
– Akkor minek kellenek neked a tehenek?
– Eladom őket – vágta rá egyszerűen Toxin.
Elkötötték a három levéltetű tehenet, és visszatértek az ösvényre. A füves manó az út menti bokorról letört egy gallyat, azzal terelgette maga előtt a tehénkéket.
– Mikor érünk már oda? – kérdezte Fabatkó.
– Arra sem emlékszel, hol van a falu?
– Ha tudnám, nem kérdezném tőled!
– Mire a nap lenyugszik mi is otthon leszünk – válaszolta ördögi mosolyát rejtegetve a barna manó.
Úgy is lett, ahogy megjósolta. Mire besötétedett, megpillantották a barna manó falut.
Booking.com

Ingyenes honlapkészítő