Körmöndy Tímea írónő honlapja 

"A mese a mindenség kulcsa. A lélek ajtaján kopogtat." (Jung) 

headerphoto
 
2016. március 8.

Hova tűntek a gyerekeknek szóló mesék?

Milyen jellemmé fejlődik egy 6 éves gyermek, akinek első találkozása a mesék világával a mai rajzfilmek keretein belül történik meg?

Az elmúlt évtizedben gyökeres változáson ment keresztül az emberi gondolkodás, a jellem. Megváltoztak az igények, s a nagyütemű fejlődés átalakította az életet. A mai ember az úgynevezett "rohanó életmód" részese, ahol gyakran megfeledkeznek a valódi értékekről. Az igények átalakulása éppúgy kitűnik a ruházkodás vagy az anyagiak vonatkozásában, mint a filmek terén. Elég csak megemlíteni az 1930-as években készült Hófehérke és a hét törpét, az azt követő Bambit, vagy A kis hableányt. Ezen rajzfilmek csodálatos látványvilága egyfajta menekülést jelenthet a realizmusból, s lehetőséget nyújthat elmerülni egy szebb, kedvesebb világban, ahol nincsenek kötelességek, határidők.

 

A '30-as évek rajzfilmjei az akkori trendnek megfelelően a legnemesebb erények köré szövődtek, úgymint szerelem, barátság, összetartás. A fő cél: a jó győzzön a rossz felett, diadalmaskodjon az igazság. Ezek a rajzfilmek nem a humorra fektették a fő hangsúlyt, a vicces elemeket nem tartották fontosnak, de annál nagyobb figyelmet szenteltek az egyéb érzelmeknek.

 

Ki ne emlékezne Bambira, az őzgidára? A történet az állatok realizmusából ragadott ki egy szeletet, s azt a maga valóságában tárta a néző elé, bájos köntösbe bújtatva. Szereplői jellegzetes Walt Disney-figurák: gyönyörűen kidolgozott szereplők, mellékes háttér. A figurák jelleme lehetővé teszi, hogy a néző - mind a gyerek, mind a felnőtt - azonosulni tudjon egy-egy karakterrel: Bambival, az őzgidával, vagy Hófehérkével, az üldözött hercegnővel.

 

Ezen filmekkel a Disney megalapozta hírnevét, és sorra ontotta magából a rajzfilmeket, szebbnél szebb rajzokkal elkápráztatva a várakozó közönséget. A hős főszereplő mellé mellékszereplőként évek múlva már csatlakozott egy-egy vicces figura is. Gondoljunk csak azOroszlánkirály Timonjára és Pumbájára, akiknek töretlen népszerűségéről saját sorozatuk tanúskodik.

 

Fellépett az igény a humoros elemek iránt, és a Disney erre reagálva főszálként továbbra is komoly témát dolgozott fel, mellékszálként beiktatva minden történetbe a humoros karaktereket is. Hiszen az újabb kor embere már nem azért ül le a tévé elé, hogy ott is kizárólag problémákkal szembesüljön, hanem hogy időnként fel is nevessen. Gondolok ittTarzan Jane-jére, Herkules Szatír-mesterére, vagy a Mackótestvér rénszarvasaira.

 

Ám a nagy ütemű fejlődésnek köszönhetően gyökeres változás következett be a filmgyártásban. Megjelentek a számítógépes animációk, fokozatosan kiszorítva a piacról a kézzel rajzolt filmeket. A Toy Story, a Némó nyomában, a Jégkorszak egytől-egyig szórakoztató mesék, de helyettesíthetik-e a gyermekiességet, szépséget, amit a Szépség és a szörnyeteg, vagy a Pocahontas képviselt? Nyomába érhet Shrek Bambinak?!

 

Sajnos igen! A torz-zöld ogre kiütötte Hamupipőkét, Belle-t, Herkulest. Persze mondhatjuk, hogy a számítógép segítségével sokkal életszerűbb figurákat hoztak létre a készítők, de hol marad a varázs, melyet akkor érzünk, mikor leülünk a '30-as '40-es évek remekei elé? Hol a báj, a szépség? A zöld ogre vajon mivel vette le a lábáról a moziba járó közönséget? Mogorva is, csúnya is! Talán a mai ember már csak az ilyen és ehhez hasonló szereplőkkel tud azonosulni?

Ezt bizonyítja ama tény is, hogy az animációs filmek mellett a Disney megpróbálkozott egy újabb rajzfilmmel, a Mackótestvérrel, ami vakvágányra futott, csökkentve ezzel az egeres cég népszerűségét. Hiszen ha az egyik teremben a macit sugározzák, a másik teremben pedig az ogrét, a nézők az utóbbi mellett döntenek, esélyt sem adva macinak.

 

Ezzel elérkeztünk a filmipar egyik legújabb animációs filmjéhez, a Csodacsibéhez. Főszereplőnk kedves, kissé ügyetlen - amolyan lúzer fajta - bizonyítani vágyó kiscsibe, aki éli kis átlagéletét: iskolába jár, zavarba ejtő helyzetekbe hozza magát, mindent elront stb, majd hirtelen a kiscsibéből ufo-üldöző nemzeti hős válik, s ezzel a békés gyermekmesének induló történetből átcsapunk egy sci-finek is beillő banális befejezésbe, ami nemcsak túl hirtelen zárul, hanem abszolút ostoba is.

A rajzfilmek jellemformáló szerepéhez nem férhet kétség, de milyen jellemmé fejlődik egy 6 éves gyermek, akinek első találkozása a mesék világával ilyen filmek keretein belül történik meg? A XXI. század termékei a gépiesített figurák. Mi lesz 10 év múlva? Vajon láthatunk még az Oroszlánkirályhoz hasonló rajzfilmet? Nem sok esély van rá, mert az embereket már csak a humor érdekli, amit a Jégkorszak 2 hatalmas sikere is bizonyít.

 

(forrás: https://sg.hu/cikkek/42711/hova-tuntek-a-gyerekeknek-szolo-mesek)


2016. február 29.

Az eső nem eshet örökké...

 
Nagyon régen nem írtam a blogomat, kicsit szégyellem magam :-) Bevallom, mostanában nagyon sok akadály került az utamba, amit le kellett győznöm. Még nincs minden rendben az életemben, de jó úton haladok. Én abban hiszek, "az eső nem eshet örökké".
 
A sok baj az új könyvemre is kihatással van. Egyelőre nem túl vidám a vége...de ezen változtatni fogok :-) Úgy érzem ez a mese, felnőtt mese lett, nagyon sok morális kérdést boncolgatok benne. A szereplők mesefigurák, és a környezet is mesés. De a hőseimnek nagyon nehéz problémákkal kell megküzdeniük. Tényleg igaz, hogy a szerzők írásai, tükörképe az életüknek. Legyen szó akár egy meséről, vagy egy novelláról, vagy egy regényről...
 
De jó dolgok is történnek! Véget ért a facebook oldalamon az egyik nyereményjátékom :-) A nyertes Nagy Edina lett! Öröm volt látni, hogy mennyire boldogan fogadták a Fabatkó könyvemet :-) még fotót is kaptam tőlük. :-) :-)
 
2016. február 16.

Mesekezdések

 

A világ minden táján mesélnek az emberek a gyerekeknek. Nagyon érdekes, hogy ahány nép, ahány mesélés, annyi mesekezdés létezik.

Másképp kezdi egy magyar, mint egy hawaii, török vagy szibériai mesemondó, másképp kezdődik egy novellamese, mint egy tündérmese, és másképp kezdi minden mesemondó egy izgő-mozgó gyerekcsoportban, mint egy áhítattal várakozó gyerek vagy felnőtt közösségben. Minden történet másképp indul.

 

 

 

Magyar

1.

 

„Régen volt ez nagyon, abban az időben, amikor az ember, ha követ látott, kőembernek vélte, ha medvét látott, tajgait embernek hitte, ha hal úszott feléje, vízi embert látott benne, ha fa akadt útjába, úgy gondolta, faemberrel találkozik. Akkoriban sok minden történt az emberekkel. Olyan dolgok is megestek, amelyek manapság csak ritkán történnek…”

 

2.

 

„Igen nagyon régen történt ez. Olyan régen, hogy a legöregebb ember sem emlékszik rá. Neki is az öregapja mesélte. Annak meg az apja. Olyan régen történt.”

 

Orosz

 

3.

 

„Mindőtöket csitítsalak, mesécskével vidítsalak? Csuda egy mese lesz, titkok titkáról, csodák csodájáról…”

 

Magyar

 

4.

 

„Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer a világon egy irtózatos kicsi kert, abban a kicsi kertben volt egy rettenetes nagy kert. Abban a nagy kertben volt egy óriási nagy istálló, abban kilencezer kilencszázkilencvenkilenc jászolkarika volt, amihez a meséket kötötték. Minden egyes karikához kilencezer kilencszázkilencvenkilenc mese volt kötve. Hogy a sorsom arra hajtott engem, bekerültem abba az istállóba, megláttam azt a sok szép mesét kikötözve, kiválasztottam belőle egyet, mégpedig ezt: …”

 

Nanaj

 

5.

 

„Igen nagyon régen történt ez. Olyan régen, hogy a legöregebb ember sem emlékszik rá. Neki is az öregapja mesélte. Annak meg az apja. Olyan régen történt.”

 

6.

 

„Igen régen történt ez, még akkor, amikor az állatok az emberi nyelvet értették.”

 

Magyar

 

7.

 

„Hol, volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, a kidűlt-bedűlt kemencén, az égig érő fa tetején, a hetvenhetedik ágán, volt egy rinciráncos szoknya, annak volt hetvenhét ránca, a hetvenhetedikbe volt egy kis könyv, annak a tizennegyedik levelén volt ez a kis mese…”

 

Nyivh

 

8.

 

„Igen régen történt ez. Azóta annyi idő eltelt, hogy ahol folyó zúgott, most hegyek magaslanak, ahol kövek hevertek, most erdő susog a helyükön…”

 

Orosz

 

9.

 

„Élt a nevesincs királyságban egy…”

 

10.

 

„Te is tudod, mint forog a világ, az okulásodra beszélek.”

 

11.

 

„Túl a harmincadik határon, egy messzi- messzi birodalomban, élt egyszer egy…”

 

12.

 

„A háromszor tizedik földön, a harmincadik birodalmon is túl, bizony nem a mi országunkban, élt egyszer egy…”

 

13.

 

„Hol kezdjem a mesémet? A varázsnál, a lónál, vagy a varázslónál? Élt egyszer egy…”

 

Amur-parti mese

 

14.

 

„Nem is történt ez olyan igen régen. Vannak még öregemberek, akik emlékeznek rá. Igaz, kevés él már közülük.”

 

Tuvai

 

15.

 

„Ez akkor történt még, amikor a kecskék szarva az égboltot bökdöste, a tevék meg földön húzták a farkukat.”

 

16.

 

„Elmúlt idő vállán, elszállt idő tetején, amikor a tó csak tócsa volt, a hegy csak vakondtúrás, akkor történt ez…”

 

17.

 

„Ez olyan régen történt, hogy a legöregebb apók sem tudják, hogy mikor…”

 

Osztják

 

18.

 

„Éldegélt-háldogált egyszer egy ember…”

 

19.

 

„Hosszú ideig él-e, rövid ideig élt-e, ki tudja. De éldegélt, egy…”

 

Grúz

 

20.

 

„Igaz-e, nem igaz-e, ki tudná azt megmondani?”

 

Üzbég

21.

 

„Réges-régen történt, amikor még a kő is lágy volt…”

 

Kubai

 

22.

 

„Apám mesélte, nyugodjék békében, hogy nagyon régen volt egyszer egy ember, a világon az első emberek közül való. Annak az idejében történt…”

 

Magyar

 

23.

 

„Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, még az Üveghegyen is túl, kidőlt-bedőlt kemencének egy csepp oldala se volt, ahol jó volt, ott rossz nem volt, ahol rossz volt, ott jó nem volt, volt egyszer egy nekeresdi s ebkérdi kopasz hegy mellett egy folyó, ennek a partján volt egy vén odvas fűzfa, annak minden ágán egy-egy ringyes-rongyos szoknya. Ennek az egyik ringyes-rongyos szoknyának minden fércében-korcában egy-egy csorda bolha, s ezen bolhacsordának az legyen a csordása, ki az én mesémre figyelmesen nem hallgat. Ha pedig közülük csak egyet is elugrat, akkor az a bolhacsorda iszonyú vérontásának legyen kitéve, s csipkedjék agyon.”

 

24.

 

„Volt egyszer, ahol a tetűt s a bolhát rézpatkóba verték, hogy a súlyba s a fenébe ne botorkázzék”

 

25.

 

„Hun vót, hun nem vót, Dormándon innen vót, Tepelyenn tunnat vót, a fene tuggya, hun vót, kidőt-bedőt kemencének ecs csepp ódala se vót, mégis messüt benne olyan kenyér, mint széles e világ… de még azon is túl vót ëgy magos fa, akinek az allya olyan vékony vót, mint ëgy pipaszár, azonfëlü mëg, mint a vastag ujjam, míg azon fëlü, ahun mëg má olyan vót, mint a dërëkam, fël së lëhëtëtt látnyi…”

 

26.

 

„Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, még azon is túl, ahol a ház tetejére felmennek, s a kéményen leereszkednek, ott történt ez a mese.”

 

27.

 

„Hol volt, hol nem volt, hetedhétország ellen volt, elmentem Peregre a mesék elejbe, ott voltak a mesék jászolhoz kötözve. Eloldtam egy cifrát, elmondok egy kurtát”.

 

28.

 

„Volt egyszer egy égig érő fa. Annak volt hetvenhét gyökere, hetvenhét ága. A hetvenhét gyökerén állott hetvenhét sárkány, a hetvenhét ágán hetvenhét holló. Aki az én mesémet meg nem hallgatja, annak a hetvenhét sárkány vigye el a lelkét, a hetvenhét holló vájja ki a szemét.”

 

29.

 

„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy égig érő fa, a tetejében volt háromszázhatvanhat holló, az aljára kötve háromszázhatvanhat csődörcsikó. Aki az én mesémet meg nem hallgatja, az a háromszázhatvanhat holló szedje ki a szemét, az a háromszázhatvanhat csődörcsikó hordja szét a testét.”

 

30.

 

„Aki az én mesémet elhiszi, nem üdvözül, aki nem hiszi, elkárhozik.”

 

31.

 

„Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr: volt a világon egy…”

 

32.

 

„Hol volt, hol nem volt, ahol a kandisznó seggen túr…”

 

33.

 

„Hol volt, hol nem volt, ahol a kankutya könyökön b…ik…”

 

34.

 

„Egyszer volt, hol nem volt, de hogy volt, azt nem tudom, de hogy volt azt tudom…”

 

35.

 

„Volt egyszer, hol nem volt, az innenen innen volt, a túlon túl volt, volt a világon egy…”

 

36.

 

„Volt egyszer, hol nem volt, nem mernék rá megesküdni, hogy hol volt, de arra se, hogy volt, de már akár volt, akár nem volt, hát hadd legyen. Volt a világon…”

 

37.

 

„Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl…”

 

38.

 

Hol volt, hol nem volt, kis ház mellett nagy ház, nagy ház mellett kis ház, egyiknek sem volt se oldala, se kéménye, mégis lakott benne egy…

 

Svájci

 

39.

 

„Pont száz évvel ezelőtt, élt egy nagy királyságban, egy…”

 

Koreai

 

40.

 

„Amit most hallotok, még akkoriban történt, mikor a növények és állatok még békében éltek, beszélgettek egymással…”

 

Afrikai

 

41.

 

„Mikor még sem neve, sem kezdete, sem vége nem volt az időnek, akkoriban történt, hogy…”

 

Pauni indián

 

42.

 

„Régmúlt időkben történt…”

 

43.

 

„Volt egyszer, élt egyszer…”

 

44.

 

„Valamikor az idők kezdetén…”

 

Szeneka indián

 

45.

 

„Nagyon régen történt mindaz, amiről most szó esik, olyan régen, hogy akkor még egyetlen élőlény sem lakta a földet.”

 

Vinabego indián

 

46.

 

„Ahol a Nap kel, ahol serken az élet, abban az irányban kelet felé történt, hogy…”

 

47.

 

„Amerre a Nap lenyugszik, amerre minden bús és szomorú, amerre az utak az elmúlás és a halál felé vezetnek, ott történt…”

 

Francia-Missouri

48.

 

„Figyeljetek jól! Ha jól figyeltek, mondok egy mesét a…”

 

Kanada

 

49.

 

„Valamikor réges-régen, amikor dédanyáink dédanyái sem éltek, más volt a világ, mint ma. Akkoriban történt…”

 

Lett

 

50.

 

„Réges-régen, amikor Isten éppen csak megteremtette a világot…”

 

Perzsa

 

51.

 

„Volt egyszer, hol nem volt, Allahon kívül senki nem volt. Volt egyszer egy…”

 

Zsidó

 

52.

 

„Nagyon-nagyon régen…”

 

53.

 

„Sok-sok évvel ezelőtt…”

 

54.

 

„Egyszer volt, hol nem volt, még mielőtt a nagy áradások betakarták a földet…”

 

Lengyel

 

55.

 

„Örök idők óta mindenki tudja, de különösen az öreg anyókák, akik hosszú históriákat mesélnek róla téli estéken, a pattogó tűz mellett…”

 

Észak-amerikai indián

56.

 

„Hajdanában, mikor még dédanyáink dédanyái sem éltek, más volt a világ, mint ma. A fák egész éven át gyümölcsöt teremtek, a folyókat nem verte föl a hullám, a magas sziklákról is olyan nesztelenül zuhant le a víz, mint a pihe.”

 

57.

 

„Ez akkor történt, amikor az állatok békességben éltek egymással, és a kígyónak sem volt még méregfoga.”

 

58.

 

„Minden másképpen volt, mint ma. Még ember sem élt akkoriban a földön…”

 

Török

 

59.

 

„Valamikor réges-régen, amikor szitáltak a szalmában, mikor kikiáltó volt a szamár, borbély a teve, akkor történt, hogy…”

 

59.

 

„Sok beszédnek, sok az alja, fusson, aki futni akar, szántson, aki vetni akar, várjon csak a mesémre, aki várni akar, megkapja, ami kijár…”

 

60.

 

„Igaz vagy nem igaz? Ki tud már annak utánajárni? Olyan régen történt, még abban az időben, amikor a dzsinnek gerelyt hajigáltak a régi fürdőben…”

 

Koreai

 

61.

 

„Sok-sok esztendővel ezelőtt élt…”

 

Román

 

62.

 

„Volt egyszer, hol nem volt, mert ha nem lett volna, én sem mondanám, volt egyszer, mikor havazott aratáskor, s halakat fogtak a szántóföldön, volt egy…”

 

63.

 

„Egyszer volt, hol nem volt, mert ha nem lett volna, el sem mesélném, amikor a nyárfa körtét termett, a rekettye pedig ibolyát, amikor a farkasok és a bárányok egymás nyakába borultak, megcsókolták egymást és testvérekké lettek, amikor a bolha egyik lábára kilencvenkilenc font súlyú vasból készítettek patkót, és így ugrott az égig, hogy mesét hozzon, volt egyszer egy…”

 

64.

 

„Akkor, amikor a falra irkált a légy, hazug volt az, ki nem hitte a mesét. Volt egyszer egy…”

 

65.

 

„Hajdanában, réges-régen, amikor jövendőmondók jártak a földön és megjósolták az emberek sorsát egész életükre, a bölcsőtől a koporsóig, akkor esett meg ez a történet, amit nektek el akarok mesélni.”

 

Tibeti

 

66.

 

„Réges-régen, ősidőkben, sok-sok tegnap és sok-sok holnap múltán, az Adók és Adósságok korszaka után, a Sebek és megrendülés idejének végével, élt egyszer…”

 

Maláj

 

67.

 

Történt egyszer…

 

Tariana

 

68.

 

„Az öregek mesélik, hogy egyszer a mi időnk kezdetén…”

 

Tembe

 

69.

 

„Régebben, amikor az ég sokkal közelebb volt a földhöz, mint manapság…”

 

Tupi

 

70.

 

„Valamikor régen, amikor még sosem volt éjszaka, hanem mindig csak világos nappal, amikor a sötét a folyók mélyén aludt, állatok még nem éltek, és minden dolog beszélt, élt egy…”

 

Japán

 

71.

 

„Nem a mi időnkben, hanem réges-régen élt egy…”

 

72.

 

„Élt egyszer valahol, valaha az ősrégi időkben…”

 

Breton

 

73.

 

„Hajdanában, amikor a tyúkoknak még foguk volt, élt egyszer…”

 

74.

 

„Mesemondó: Krikk!

 

Hallgatók: Krakk!

 

Bármit mondok, csak hazudok, nincsen hasznom abból, ha szám igazat szól.”

 

Német

 

75.

 

„Réges-régen, amikor a kívánságoknak még volt foganatja…”

 

76.

 

„Valaha régen, amikor még a Jóisten is a földön élt, az emberek között…”

 

Pápua Új-Guienea

77.

 

„Valamikor régen, amikor az állatok még beszélni tudtak…”

 

Arab

 

78.

 

„Mesélik – csakhogy Allah jobban tudja – hogy elmúlt esztendőkben, réges-régi korban, mesze tűnt időkben élt és uralkodott, mint senki dicsőbben, egy király…”

 

79.

 

„Hallottam, hogy élt egyszer…”

 

80.

 

„Azt mesélik, hogy rég elröppent esztendőkben, letűnt nemzedékek látta ősidőkben, hosszú századok ködében, a sötét múltnak ölében, élt egy…”

 

Giljak

 

81.

 

„Számolj száz évig! Kevés. Kétszázig számolj! Az is kevés, olyan régen történt.”

 

Cseremisz

 

82.

 

„Hol volt, hol nem volt, de valahol a kerek világon volt…”

 

Manao

 

83.

 

„Réges-régi időkben, amikor még nem volt gonoszság a földön.”

 

Afrika

 

84.

 

„Ezt az apám mesélte el nekem, ő meg az apjától hallotta, réges-régtől fogva, a világ kezdetétől száll így ez a történet.”

 

Egyiptomi

 

85.

 

„Valaki így mesélte…”

 

86.

 

„Egy szavahihető ember így mesélte…”

 

87.

 

„Mesélik…”

 

Szölkup

 

88.

 

„Most egy jó mesét mondok neked…”

 

Votják

 

89.

 

„Élt, volt…”

 

Kazáni tatár

 

90.

 

„Réges-régi időkben, bizony mondom, mikor még se nagyanyó, se nagyapó, de még az ő apjuk sem született meg, élt egy…”

 

Sok népnél használatos

91.

 

„Nem is olyan régen, nem is olyan messze…”

 

92.

 

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy…”

 

93.

 

„Hajdanában réges-régen …”

 

94.

 

„Élt egyszer valahol…”

 

95.

 

„Valamikor réges-régen, volt egyszer…”

 

96.

 

„Volt egyszer, hol nem volt…”

 

97.

 

„Egy napon…”

 

98.

 

„Sok száz évvel ezelőtt élt egy…”

 

99.

 

„ Hajdanában-danában… ”

 

(forrás: http://mese.mesepedagogia.hu/)

 
2016. február 07.

Bizarr tündérmesék

 

Már kisgyerekként oda voltam a mesékért. Naponta többször is végig tudtam hallgatni a kedvenc beszélő állatoknak, hősies meseszereplőknek a történetét. Aztán ahogy cseperedtem, éreztem, hogy kinőttem a mesenézésből, ezért a világirodalom klasszikusaihoz fordultam. Megismertem a Grimm testvérek nevét, és irodalmi hagyatékukat, majd beleszerettem az Andersen mesékbe is. 

Aztán jöttek a csodás Disney mesék... Még emlékszem a számban a keserű ízre, mikor rádöbbentem, hogy a Disney történetek nagy része "koppintás". Visszanyúlnak a klasszikus mesékhez, csak az ijesztő és megdöbbentő részeket kihagyják belőlük. Majd új ruhába csomagolják őket, és kész az egész estés lebilincselő, és varázslatos Disney mese.

 

Néhány példa, hogy igazából hogy végződnek a tündérmesék (forrás: http://bizzarium.com/tundermesek-igazi-vege/): 

 

Csipkerózsika

 

Az eredeti történetet Giambattista Basile írta, amelyben Csipkerózsikát megerőszakolja a beugró herceg álmában, és meg is szüli ikergyerekeit alvás közben.

 

Hófehérke

 

Az 1812-es Grimmek által leírt Hófehérkében a gonosz királynő Hófehérke igazi anyja volt, aki meg akarta enni Hófehérke tüdejét és máját halála bizonyítékaként. A legvégén a királynőnek egy pár forró vasalócipőben kellett táncolnia, amíg meg nem halt

 

Hamupipőke

 

Az eredeti Hamupipőkében a mostohatestvérek részeket vágnak le a lábukból, hogy beférjenek az üvegcipellőbe, de a vér elárulja őket. Később a madarak vájják ki a szemüket.

 

A szépség és a szörnyeteg

 

Az eredeti verziót Ludwig Bechstein írta le, amelyben a Szörnyeteg a Szépség hálótársa lett, ölelkeznie és csókolóznia kellett vele, majd mostohatestvérei belefojtották a lányt a fürdőkádba és kőtornyokká változtak.

 

A hercegnő és a béka

 

Az eredeti verzióban a béka egyre több és több szívességet kér a hercegnőtől. Később már egy ágyban is akar vele aludni, de a lány mérgesen a falhoz vágja, mire a béka herceggé változik.

 

Aranyhaj

 

Az eredeti Aranyhajban a herceg olyan sűrűn látogatja meg a lányt, hogy az terhes is lesz. A boszorkány előtt hamar lebukik, mert ruhái szűkek lesznek rá. A lánynak az erdőben kell megszülnie gyerekét.


 


2016. február 4.

Hogyan segít a mese, az érzelmi intelligencia fejlődésében?

 

Nagyok sok tanulmány, és kutatás bizonyítja, hogy az életben való bevállalásunk nem csak az értelmi képességeinken múlik. Ha fejlett az érzelmi intelligenciánk, akkor sokkal könnyebben tudjuk kezelni a konfliktusokat, nem esik nehezünkre segítséget kérni másoktól, vagy jobb a kitartásunk.

 

A nálam okosabb szakértőknek is az a véleménye, hogy a mese az érzelmi intelligencia fejlesztésének legfontosabb eszköze. A kisgyerek a mesehallgatás során nemcsak a szülőre, hanem befelé is figyel, saját vágyainak megfelelő fantáziaképet alkot, ami segíti őt a nap folyamán felgyűlt belső feszültségei, negatív érzései, félelmei feldolgozásában. Nagyon fontosnak tartom a mesélés sajátos bensőséges hangulatát, ami megadja a gyerekeknek az érzelmi biztonságot. Fontos, hogy helyett adjunk az életünkben az érzelmi biztonságnak, ölelésnek, együttlétnek, vagy akár a közös reggelizésnek. 

 

Fabatkónak, a kalandos életű hibiszke manónak is, szerető és gondoskodó családja van. Mikor bajba került, a biztonságot adó családi háttere segített neki abban, hogy felvállalja a hibáit. Most pedig következzen egy részlet a könyvemből.

 

"...Tűrte anyja féltő gondoskodását, majd megvacsorázott, aztán a szobájába ment lefeküdni. A házban soha nem uralkodott sötétség. A helyiségeket éjszaka is a falakból áradó sejtelmes zöld fény árasztotta el. Fabatkó félálomban hallotta még, ahogy a konyhában az apja javította Béb tönkre tett nyergét. Közben feleségével csendesen beszélgetett. Fabatkó türelmetlenül várta, hogy a konyhából a szülei neszezése elhalkuljon. Elszenderedett, majd a házra telepedett csendre riadt fel. Omán, és Szurka végre lefeküdtek..."

 
2016. február 2.

A mesék gyógyító ereje

 

A veszteségek feldolgozásában csodálatos erőforrást jelent a mese, amely szimbolikusan hordozza a megküzdés lehetőségeit. Azonkívül megoldásokat is javasol, olyan szinten, amit a gyermek is megért” - írja Bruno Bettelheim. A világ szép és borzalmas jelenségei is helyet kapnak benne, de ahogy Honti János fogalmaz, a mesében a halálnak ki van véve a méregfoga. A mese az élet végességét tényként kezeli, ugyanakkor nem jelenik meg benne a gyötrő félelem a „semmitől”. (részlet a Mesepszichológia 2. című könyvből)

 

"150 évvel ezelőtt még úgy tekintettek a gyermekekre, mintha kicsiny felnőttek lennének. Azt gondolták, hogy a világot ugyanúgy látják, mint a felnőttek, és a halállal kapcsolatban is ugyanazt élik át, mint a felnőttek.

 

A jelenlegi tapasztalataink azonban mást mutatnak. Úgy tűnik, hogy a gyermekekben kevésbé tudatosul a halál, s látszólag kevésbé viselik meg őket a veszteségek. Agyász feldolgozása azonban hosszabb ideig tart náluk, és szakaszosan, újult erővel, vissza-visszatér a veszteség érzése. Ilyenkor a hiányérzet és a szomorúság újra és újra rájuk tör, hogy a gyászt mindig az életkorának megfelelő szellemi és lelki szinten éljék meg.

 

A gyermeki lélek védekezik a túl erős és fájdalmas érzések ellen, s mivel nincsenek megfelelő szavaik a fájdalomra, félelemre, kétségbe esésre, a viselkedésükkel, a játékaikban, rajzaikban fejezik ki az érzéseiket. Játékukban szökőár történik, házak és autók gyulladnak ki és égnek le, meghal a krokodil, hegyomlás és pusztítás várható." 

(forrás:lelkititkaink.hu)

 
2016. február 1.
"Gyerek-ponyvák"
 
A gyerekek nagyon szeretik, ha otthon mesélnek nekik. Ha még nem tudnak olvasni, a  minőségi mese kiválasztásának a felelőssége a szülőkre hárul. Sajnos keveset olvasunk a gyerekeinknek, ha pedig gyerekkönyvet választunk, nem mindig vagyunk tudatosak.
 
Teljesen mindegy, hogy a történet régi, vagy új, a tanulsága és mondanivalója a fontos. De körültekintően kell választanunk, hiszen a könyvesboltok polcai tele van "gyerek-ponyvákkal". 
 
Az én Fabatkó mesém nem könnyen feledhető történet, tudatosan csempésztem bele a régi jó Magyar Népmesék ízű tanításokat. Ha mesekörnyezetben is, de mégis reálisnak érezhető, hogy nehéz világban élünk, az élet folyamatos döntések elé állítja az embereket, legyenek öregek vagy fiatalok, gazdagok vagy szegények, férfiak vagy nők.
 

2016. január 29.

„Isten nem lehet ott mindenhol, ezért teremtette az anyát.” (zsidó közmondás)

Nemrég vitatkoztunk az édesanyámmal, de aztán gyorsan rendeztük a problémát. Sok mindenről más a véleményünk, de nem szerettem megbántani, mert túl fontos szerepe van az életemben.
Pár napja  olvastam egy tanulmányt. (Irodalom: Ranschburg Jenő: Az érzelem és jellem lélektanából; Szülők könyve) Arról szólt, hogy mennyire fontos az édesanyánkhoz való kötődés, ez határozza meg később a magabiztosságunkat, és hogy megtaláljuk a helyünket a világban. 
Ahhoz, hogy egy gyermekből lelkileg egészséges és kiegyensúlyozott felnőtt váljon, alapvetően szüksége van az anyai szeretetre és az anyjához való biztos kötődésre. Szüksége van arra, hogy azt érezze a feléje irányuló gesztusokból, hogy az édesanyja számára a létezése öröm és ajándék, továbbá önmagáért és feltétel nélkül szeretik.
A könyv főhősének édesanyja Szurka is, egy jóravaló, és gondoskodó szülő. :-)

 
Miközben a falubeliek a Földházi család életén csámcsogtak, Szurka bevezette a fiát a konyhába, és leültette egy székre. A férjének sebtében az asztalra tett egy bundás bodzával megrakott tányért, és egy kupa almabort.
– Anya, én nem kapok? Egész nap nem ettem! – nyafogott Fabatkó éhesen.
– Hallgass már! Koszos vagy, és sebek borítanak. Így nem ülhetsz le a vacsoraasztalhoz!
Azzal a tűzre feltett egy hatalmas üstben vizet melegedni, hogy Fabatkó a dézsában megfürödhessen. Majd kapkodva előszedte a szekrény fiókjából a házi gyógyszertárát. Sorban vette elő belőle a furcsábbnál is furcsább kinézetű gyógyszereket. Végül kiválogatta közülük a zúzódásokra, és törések összeforrasztására való főzött krémjét. Továbbá kiemelt egy palackban lötykölődő, láz csillapítására használatos színváltó folyadékot.
Ténykedése közben Omán elmondta a nagy zuhanás történetét. Mesélés közben kemény szavakat használt. Hangját felemelte, mikor ahhoz a részhez ért, hogy Fabatkó nem rögzítette magát kötéllel a nyereghez. Szurka szótlanul hallgatta végig a férjét, csak néha sóhajtott fel gondterhelten. Amikor Omán befejezte a beszámolót, Szurka segített a fiának beszállni a fürdővízbe. Fürdés után alaposan lekente a testét. A gyógyító erővel bíró kencék azonnal hatni kezdtek. Fabatkó úgy érezte, hogy a kúra után újjászületett.
Tűrte anyja féltő gondoskodását, majd megvacsorázott, aztán a szobájába ment lefeküdni. 

2016. január 27.

Amikor írok...

Amikor leülök a gép elé írni, akkor elengedem a fantáziámat, és hagyom szárnyalni. Nem érdekel, hogy a történeteimnek nincs valóságalapja, csak arra koncentrálok, hogy éppen abban a pillanatban könnyedséget, és játékosságot tapasztalok. Egy-egy fejezet megírása után, végtelen nyugalom, és békesség tölt el. 
Sokszor olvastam, és hallottam, hogy az írók egy része az írást egy fajta terápiaként használja. De nálam  a mesélés nem egy hiányállapot miatt történik. Nem azért írok, hogy kifejezzem, hogy jelenleg mi minden kellene a boldogságomhoz. A számomra az írás egy eszköz, ami hagyja a csodákat megtörténni. Segít benne, hogy neheztelések, és félelem nélkül élhessem az életemet.
Mert a valódi mese ott van az élet minden pillanatában. Pont az rejti el a szemünk elől a csodákat, hogy azt hisszük, hogy időben és térben máskor, máshol található meg a boldogság. 

2016. január 23.

Toxin

Van egy barna manó a történetemben, akin nagyon jókat szórakoztam miközben írtam róla. Nem kedves, és jó manó, de hát nemcsak a jó karaktereket lehet kedvelni egy sztoriban  :-))

 

Szóval ez a manó, Kadak a barna manó törzs vezetőjének a talpnyalója. Egy epigon, Kadak eredetiséggel nem rendelkező utánzója. Zsákruhát hord, aminek a zsebeit mindig megtömi. Ezért úgy néz ki, mint akinek a testét rengeteg csúf púp borítaná el. A fején nagy sárga szalmakalapot hord, amit csak a hatalmas fülei akadályoznak meg abban, hogy a homlokába csússzon. Kedves elfoglaltsága mindenféle varázsszerek keverése, és bármilyen meglepő, de imád hímzett terítőket készíteni. A háza falai már nem sokáig bírják, gerendákkal vannak megtámasztva. Messziről úgy néz ki, mintha a ház részeges lenne. A kémény mellett, pedig furcsa, de egy rózsabokor illatozik vidáman. A kalyiba szobái azonban ragyognak a tisztaságtól. Toxin ugyanis rendmániás.

 

Ez a csodabogár manócska azonban sok bajt okoz még a mesében. Gyáva természetével és ármánykodásaival, szegény Fabatkó, és a hibiszke törzs életét is nagyon megkeseríti. 
 


2016. január 23.
Miért mesélünk?
 

Írom az új könyvemet. "Mese vagy meskete" a címe. Még másfél fejezet hiányzik, és befejezem a történetet. Idáig csak úgy ömlöttek belőlem a szavak, folyamatosan írtam. Filmként pergett előttem az új történetem, de úgy egy hónapja elakadtam. Pont a vége előtt... Ma fél nap csak bámultam kifelé az ablakon. Az íróasztalom az ablak előtt van elhelyezve a kertre néz. Ennek az a hátránya, hogy így könnyen elterelődik a figyelmem a munkáról, ha meglátok egy-két vidám madárkát hancúrozni a kertben. Persze az ihlet ma is a madárkákkal együtt szállt el. De nem adhatom fel a cél előtt, soha nem adom fel.

 

Inkább elkezdtem nektek írni . Azon gondolkodtam el, hogy miért mesélünk mi emberek?

 

Ha komoly felnőtt ember, esetleg huncut kisgyerek vagy, a mesék a varázserejükkel akkor is a hatalmukba kerítenek. Ha belegondolunk még most is rengeteg húsz-harminc éves mesékről hallunk, vagy láthatjuk őket. Emlékeztek a ho-ho-ho horgászra, vagy Mekk Elekre, az ezermesterre? Én néha még mindig dúdolgatom a Süsü sárkány kedves nótáit. Szerintem mindannyian szeretjük a meséket.

 

Néha a odatévedek a tévé mostani mesecsatornáira. Hát, nekem a nagy mese rajongónak, nem okoznak maradandó élményt. Ezekben a mesékben, számomra a legfontosabb dolog hiányzik: egy kapocs, ami a mesemondó és a hallgatója között jön létre. A mai rajzfilmek tálcán rakják elénk az élményeket, a képzelőerőnkre semmi szükség. Biztos vagyok benne, hogy nem mozgatják meg a gyerekek fantáziáját. Nem válnak a történet szereplőjévé. Szerintem egy igazi mese, valódi kaland, elénk állított próbákkal, amelynek a végén akár egy hatalmas varázslóval, vagy óriással küzdünk meg. 

Fontos, hogy a szülök időt szánjanak a gyerekre, és meséljenek! A gyerekeknek, mint minden mesehősnek szükségük van minden érzékszervükre. Éles szemükkel meglássák a bokrok alatt lapuló tündéreket, fülüket hegyezve meghallják a lopkodó manócskák lépéseinek neszezését, és a két kezükkel kitapogassák a sötétben a helyes utat.


2016. január 21.

Dönteni, dönteni...

Miután az író nehéz, és sok munkával megír egy könyvet, egyszer csak eljön a pillanat, mikor úgy érzi, hogy a nyilvánosság elé szeretne lépni vele. Velem is ez történt, mikor befejeztem a Fabatkó manó történetét és a lap aljára kiírtam a "Vége" feliratot. Minden vágyam az volt, hogy megjelenjen a könyvem. Vágytam rá, hogy a leírt sorokat végre könyv formában a kezembe foghassam.

 

Aztán jött a munka java. Rá kellett döbbennem, hogy az írás a könyvkiadásnak csak egyharmad része. Kétharmad részt az tett ki, hogy megtaláljam a megfelelő kiadót és a kéziratból könyv szülessen, majd következet a marketing és a könyvterjesztés. Izgalmas, de nem kellemes munka :-)

 

A könyvterjesztésen agyaltam talán a legtöbbet. Kellő tőke birtokában megtehettem volna, hogy elárasztom a könyvesboltokat a mesém nyomtatott példányaival. Ha országos szinten a könyvesboltokban terjesztem a könyvemet, nagyobb haszonra tehetek szert. DE, és most jön az a bizonyos DE szócska :-) 

Nagyon sokat hallunk, és beszélünk a környezetvédelemről. De úgy gondolom, hogy nagyon keveset teszünk érte. A könyvkiadás a történet megírása után üzletté válik, és mint minden vállalkozásban, itt is a lehető legnagyobb profit elérése a cél. De jól van ez így? Elgondolkodtatok rajta, hogy hány fa adta az életét egy jó sztoriért, amit esténként lefekvés előtt olvasgatunk?

Téptem magam azon, hogy akkor hogy juttassam el hozzátok, az olvasóimhoz a szeretett mesémet. Dönteni, dönteni... 

A Fabatkó könyv gyors elérhetőségéhez a megoldást az e-könyvben láttam meg, kapható is ebben a formában. De még mindig nem tudtam nyugodtan aludni, még mindig piszkált a hiúság kis ördöge. Hiszen a nyomtatott kiadás tekintélyt hoz a könyv szerzői számára. Sok álmatlan éjszaka után végül megvilágosodtam: webáruházban értékesítem a könyvemet!  Az igény szerinti nyomtatás lehetővé teszi, hogy környezetvédő módon a könyvekből csupán annyi példány készüljön, amennyire valóban szükség van. Így talán néhány növényt - akiknek mi emberek az életet köszönhetjük - megmenthetek. Ezzel a könyvterjesztés módszerrel arra is megoldást találtam, hogy a hiúságom kis ördögének az étvágyát is csillapítsam. Ugye milyen egyszerű? Vajon a többi ember is képes lemondani a nagyobb haszon reményéről, hogy megmentsünk egy életet? 


2016. január 19.

Barna manók faluja

Elkövetem egy hibát. A hibiszke manók legfőbb ellenségeit, még be sem mutattam nektek. Falujuk Meseország híres kereskedelmiközpontja. Soha nem látott lények, soha nem látott portékákat árulnak a piacukon. Vezérük Kadaknak a célja az emberek -és a meselények világát elválasztó Burok megsemmisítése, és az emberek leigázása. A könyv egy apró részletével elmesélem nektek, hogy milyen csoda házakban lakik a kereskedő manótörzs. 

 

"Már messziről meglepő látványt nyújtott a falu. Nem volt két ház, ami egyforma színű vagy formájú lett volna. A színpalettán fellelhető volt a sárgától kezdve egészen a pirosig, és a zöldig mindenféle szín, és árnyalat. Ami érdekessé tette a házikókat, hogy a kéményekből a ház színéhez hasonlatos füst gomolygott az ég felé. A kis kalyibák közül néhány a földön, és némelyik a fák ágai között terpeszkedett. A házakat cipelő fák tövében zöld békák voltak kikötözve. Ha a ház lakója haza akart menni, egyszerűen megbökdöste a békája nyakát. A béka ilyenkor mély hangon kuruttyolt egyet, majd a szájából egy átlátszó léggömböt fújt fel. A manó beszállt a léggömbbe, és az felrepítette a kalyibához. Igen kényelmes formája volt ez az utazásnak. A földre szállás nehézkesebben történt: hagyományos módon, azaz kötélhágcsón kellett lejönni."


2016. január 18.

Derzsé

Az erdő szelleme Derzsé alkotta Meseország déli határánál elterülő erdőt, és a benne élő hibiszkék népét is. Belegondoltatok már, hogy milyen nehéz lehet egy isteni lénynek a teremtényei védelme, és a rend felügyelete? 

 

- Köszöntelek, rég nem látott fivérem, miért hívtál elő álmomból? Most vagyok túl a tavaszébresztőn! Elhiheted, nem egyszerű munka a természet felügyelete. Vannak növények, amelyek siettetni akarják, vannak állatok, amelyek pedig késleltetni szeretnék az ébredést téli álmukból. Hóanyó, és Hóapó pedig tiltásom ellenére akarták újra beborítani a földet hóbundával, hogy meg ne fázzanak a földben alvó növények magjai. Kezdenek szenilisek lenni a vénségek. A Hókirálynővel is meggyűlt a bajom, mert szerinte a föld akkor a legszebb, ha minden hófehér, más évszak, és a többi szín szerinte teljesen felesleges. Kemény csatát kellett vívnom vele. Céljainak eléréséhez néhány halandó meselényt is felhasznált. Sok szenvedést okozott megint Meseországban. Nagyon fáradt vagyok, ideje segédeket felvennem! Remélem, hogy fontos dolog miatt zavartál meg! – szólalt meg kimerült hangon Derzsé.


2016. január 17.

Miért fontosak a mesék felnőttek számára is?

Minden ember rengeteg olyan lelki potenciállal (erénnyel) rendelkezik, melyekre a munkája során szüksége van: bátorság, bizalom, kezdeményezés, szabadság, becsületesség, lojalitás, kreativitás, öröm, dinamizmus, aktivitás, lelkesedés, türelem, szolgálatkészség, nyitottság, figyelem mások iránt, áldozatkészség. Valójában ez mind bennünk van, akár a mesehősökben, még ha sokszor nem is hozzuk ki magunkból. A varázsmesék az emberi lélek mélyén lakozó ősi tudást, lelki erőinket közvetítik. Saját varázsmesénk is a szimbólumok csodás kompozíciója, amely összehangol bennünk rejlő végtelen lehetőségeinkkel.

http://www.varazsmese.eu/)


2016. január  16.

Mit gondoltok ki ő?

A hibiszke falu szívében a főtér mellett állt egy tökház. Egyszerű, dísztelen kalyiba. Annyira benőtték az indák, hogy a falak zöld foszforáskálása alig szűrődött ki a levelek közül. A kertjének kék kerítésdeszkái már megérettek egy festésre. Néhány léc ki is tört. A kert elhanyagolt, és gazos. 

Ebben a házikóban lakott a Bölcs. Ő nem tartozott a hibiszke manók közé. A faluban senki sem tudta, hogy ki ő, honnan származik. Amióta a hibiszke manók léteztek, azóta mindig velük élt. Soha nem vett részt a falu életében. Kizárólag napnyugta után közlekedett, nem bírta a napfényt. Szinte láthatatlanul élt a manók között. Senki nem látta még az arcát. Mindig a telihold, és a csillagok fényéből szőtt csuklyás köpenyében járt. A szövet légiessége miatt úgy nézett ki, mintha nem is járna a földön, hanem siklana. Csak akkor szólt, ha megszólították. Mégis minden hibiszkét ismert, tudta a nevüket. Tudta, hogy mi történik azok tökházainak falai között. Meggyógyította őket, ha betegség támadt rájuk. Bájitalokat kevert, tanáccsal látta el a hozzá fordulókat. Cserében a manóktól viszont élelmet kért, és ők szerezték be főzeteinek hozzávalóit.

 

A gyönyörű, ezüst fényekből szőtt ruhája, rothadó és gennyes testet takart. Rendetlen és a mocsoktól ragadós házában, a dögszaghoz hasonló bűz és a pipafüst elegyét érezhette az oda látogató. Egy kaméleonnal és egy egérrel élt  együtt. A hibiszkéket, mint a bábukat, láthatatlanul irányította a maga kedve szerint.

 

Mit gondoltok ki ő? Egy rossz külsejű, de jóságos meselény, vagy a gonosz maga bújt a jóság álarca mögé?

 
 

2016. január 16.

Te még hiszel a mesékben?

Erre a kérdésre, egy bizonyos kor után nem illik igennel válaszolni. Nagyon sajnálom, hogy ezt ilyen lekicsinylő hangnemben szokás kérdezni. De én nem zavartatom magam. Ha ezt a kérdést szegezik nekem, én mindig ugyanazt válaszolom:

- Igen, én még hiszek.

Úgy gondolom sokat tanulhatunk a mesehősök történeteiből. Sok tanulság van elrejtve bennük, és pszichológusok még terápiás célra is felhasználják.

 

"Képeket idéznek fel bennünk, és ezek gyakran erős érzelemmel párosulnak. Az érzelmek a változáshoz szükségesek - nélkülük semmi sem mozdul. A mesékkel történő terápia tehát érzelmeket ébreszt és ez nagyon hasznos lehet."- vallja Verena Kast pszichológus.

 

Ahogy az életünket sem, úgy a meséket sem lehet előre kiszámítani. Sokszor előfordul, hogy nem a mi kezünkben van az irányítás. A mi életünkben nem a gonosz mesehős, hanem a sors kényszerít kerülőútra, de a zavar vagy mozdulatlanság még nem jelenti azt, hogy itt a vég. Mikor rosszul alakulnak a dolgaim, mindig ezzel biztatom magam. Aztán minden jóra fordul, mint a mesékben. :-)

 

2016. január 16.

A mese nem csak szórakozás, hanem tanítás is.

Régebbi folklórfeljegyzések a falusi élet megfigyeléséről azt mutatták, hogy Magyarországon szinte mindenütt eleven volt a mesemondás, hosszú téli estéken, felnőtt emberek egymásnak meséket mondtak. Szerették hallani a meséket, s a pergő friss anekdotát, a jókedvű, falucsúfoló történeteket. Az öreg mesemondók visszaemlékezése szerint a közösség mindig megbecsülte a „szép szavú, nagy emlékezetű” mesemondókat. A hazai meseszó szerves része volt a falu életének, a katonasorsnak, a vándorló munkások estéinek idegenben.

A vándorok mesemondással hamarabb kaptak szállást, a koldus könnyebben jutott adományhoz, s egy jól elmondott tanító mese, a vitás kérdéseknél is perdöntő lehetett.

A mesemondók alakították, variálták a meséket. A mese nemcsak a közös szórakozás, közösségkovácsolás eszköze, hanem tanítás hordozója is. Hallgatói lelkében önkéntelenül olyan rugókat mozdít meg, amelyek lelki átalakuláshoz, emelkedéshez, integrálódáshoz vezetnek.

 

Az ember számára óriási segítséget jelent. Modellt szolgáltat az élet eseményeihez, a világ megértéséhez, ahhoz, hogy megtaláljuk helyünket a világban.

 

Minden mese olyan varázstükör, amely belső világunk egy részét tükrözi, és azt az utat, melyet meg kell tennünk, hogy eljussunk az éretlenségtől az érettségig. Aki hajlandó a mesék mély igazságát megélni, először csak a csendes felszínt fogja látni, amelyben a saját képe tükröződik vissza, később azonban megláthatja a lelke mélyén levő zűrzavart, de a kivezető utat is, hogy hogyan tud önmagával és a világgal békét kötni.

 

A mese előadásmódja egyszerű, közvetlen, hallgatói elé nem állít semmiféle mércét. Még a kisgyermeknek sem kell úgy éreznie, hogy elvárnak tőle valamit, aminek nem tud eleget tenni. A mese nem követel semmit, ellenkezőleg, biztonságot és reményt nyújt, s azt ígéri, végül minden jóra fordul.

 

A sok évszázados szájhagyomány a meséket addig finomította, míg egyszerre tudtak szólni az emberi személyiség különböző rétegeihez, és éppúgy beférkőztek a gyermeki észjárásba, mint a felnőtt gondolkodásba.

 

Forrás: www.antalvali.com


2016. január 16.

Figyelj világ!

A mesémet nem kisgyerekeknek írtam, inkább a 9-15 éves korosztálynak szól. De akadt olyan felnőtt olvasóm is, aki érdekes olvasmánynak tartotta. 

A történet célja nem a belső marcangolódás, drámai önfeszítés, hanem a finom ívű felismertetés, az élet tagadhatatlan problémáinak – a regényben az emberiség teljességének – bemutatása.

A blogomon olvashattátok már a könyv első fejezetét. Maga az első fejezet környezete, a negatív szereplő túldimenzionáltan torz alakként való szerepeltetésével is arra próbáltam az olvasót fel készíteni: a könyv nem egyszerűen csak sztorizásra épül, hanem kifut egyfajta várható elgondolkodtató mondanivalóra. 

A „Vége” felirat után szerettem volna elérni, ha marad az olvasóban valami nyugtalanság: minden rendben van a saját környezetemben, úgy jó a világ, a maga igazságtalanságaival, ahogy személyesen is érzékelem? Van-e tennivalóm a nagy zűrzavarban? – talán ilyesmi gondolatok vetődhetnek fel bennetek az olvasás után. 

A főszereplő Fabatkó szavajárása is – „Figyelj világ!” – arra figyelmeztet, hogy a könyv célja egy figyelmeztető jelzés, egy jól látható szignál a jó és rossz hibás arányának megváltoztatására. A jó többet ér, a rossznak múlnia kell, és ezért áldozatokat is kell hozni.


2016. január 15.

Köszönjük a támogatást, Mr. Moore!

„A könyvkiadás ma tiszta káosz. Ismerek kiváló írókat, akik nem tudják kiadni a könyvüket”, mondta Alan Moore, majd elmagyarázta, hogy sok kiadó fél kockázatot vállalni fikciós művek esetében. És mi volt erre a válasza?

„Add ki magad a könyved. Ne bízd másokra.”

A képregények nagyszakállú ősmágusa, Alan Moore egy könyvtárbezárás elleni tiltakozáson szólalt fel, és tőle elvárhatóan okos és megszívlelendő dolgokat mondott. „Ha mindennap írsz, akkor író vagy” mondta, majd bőkezűen ellátta a hallgatóságát egy csokor tanáccsal. Ezek némelyikét már százszor hallottuk. Írjunk sokat, legyen önkritikánk, írás közben ne a pénzügyekkel foglalkozzunk. Ezeket már ismerjük. Az igazi csavar azonban ezek után következett. Mr. Moore ugyanis őszintén kijelentette, hogy mivel a könyvipar egy káosz, a legjobb, amit egy szerző tehet, ha maga adja ki a könyvét.


2016. január 15.

Új kalandra készülök, mostantól az emberek világában kell élnem. 

– Béb, kedves csigám, jól figyelj rám! Most el kell mennem idegenbe, és lehet, hogy többet ebben az életben már nem találkozunk. Mindig hűséges társam voltál, sok kalandon átsegítettél. De most már ideje megpihenned, és nyugodtan élned a csíkos csigák rendes életét. Repülj vissza a drága hibiszke falumba! Menj vissza apámhoz! Ott szükség van rád, és nála jobban, hidd el, senki sem tud gondoskodni rólad. Ha találkozol édes szüleimmel, csókold meg őket helyettem. Azaz nyald képen őket! – mosolyodott el keserűen Fabatkó. Eloldotta a fához bogozott kötőféket, és közben búsan megveregette Béb nyakát.

– Új kalandra készülök, mostantól az emberek világában kell élnem. Ember leszek… én is. Menj Béb, repülj haza! Gondolatban én is veled együtt szállok a falumba! – kiáltott fel keserűen.

A csiga odanyújtotta fejét Fabatkó arcához. Nyelvével kedvesen cirógatta, közben halk dünnyögő hangot adott ki. 

Fabatkó türelmesen, bár kissé fintorogva tűrte a csiga nedves nyelvének simogatását. A csigapuszik közepette Béb arca kis fintorba rendeződött, és jóízűen tüsszentett egyet. Fabatkó arcát megint beborította a csiganyál. A manó káromkodva próbálta egy levéllel letörölni magáról a ragadós nedvet.


2016. január 15.

"A mese a mindenség kulcsa. A lélek ajtaján kopogtat."

Jungtól származik a fenti idézet, és minden benne van, amit a mesékről gondolok. A mese valóban kulcs a mindenséghez, hisz Fabatkó útját járva, megtalálhatjuk a megoldást minden problémánkra. Kereső, bizonytalan, tétova próbálkozóból a mesei szabályokat betartva igazi hőssé válhatunk, a saját életünk meséjét szövögetve.

 


2016. január 14.

Mesélsz... és én hallgatlak. Boldogan. Mert ez a mese csodálatos. Mert ez a mese igaz. Mert ez a mese kettőnké. Mert ebben a mesében mindent meghallok. Mindent, amit szavakkal nem mondasz el. Mindent, ami a szavakon túl van. És én hallom ezt a mesét. A legszebbet. Amit a szemeiddel mesélsz. Amit a szemeimmel hallgatok.

Kettőnk csendjében.

(Csitáry-Hock Tamás)


2016. január 14.

Eláruljak nektek egy titkot?

A mesében Fabatkót magamról mintáztam meg. A hibiszke manó mindig hűséges szárnyas csigáját Bébet, a pici puszedli mopszlimról formáztam. Mindketten furcsa röfögő, szortyogó hangot adnak ki magukból, és köpködnek.

 


2016. január 13.

Ó, drága Maja!

Fabatkó nyújtózkodott a fűszálakból szőtt függőágyában. Elméje már ébren volt, de hatalmas szemeit még csukva tartotta. Élvezte, ahogy az ablakon beszűrődő hajnali napsugár cirógatja az arcát. Még egy kicsit hallgatni akarta az énekes madarak vidám reggeli dalát, mielőtt felkel. Nagyot ásított, közben két karját lustán a feje fölé emelte. 

 

– Kezdődik egy új nap! Figyelj, világ! – motyogta magában. 

 

– Ébresztő! Én nem tudom, kitől örökölted a lustaságodat! Hibiszke manó ilyet még nem látott! Vegyél példát apádról! Már rég megreggelizett, és felnyergelte a csigákat! Csak rád vár. Ki az ágyból, és nyomás dolgozni! – rikácsolta egy hang a fülébe. Fabatkó összerezzent. Fáradtan kinyitotta a szemét. 

 

– Neked is jó reggelt, anya! Nem lehetne csak egy reggel úgy felébrednem, hogy nem ordít velem senki? 

 

Fabatkó édesanyjának, Szurkának az arca vészjóslóan elsápadt, majd lila színűvé változott. A hibiszke manóasszonyság apró, és gömbölyded termetű volt. De Fabatkónak úgy tűnt, amikor anyja megharagszik, két fejjel magasabb lesz nála. Az asszony rátámasztotta mindkét kezét a csípőjére, és szúrós szemmel nézett a fiára. Fabatkó összerezzent, és gyorsan felpattant az ágyából.

 

– Rendben van! Látod, felkeltem, megyek már, megyek már! Nem kell idegeskedni! – hebegte. Hamar magára kapta narancssárga térdnadrágját, és szorosan a falhoz lapulva kiosont anyja mellett a szobájából. 

 

Átsietett a tökből vájt házuk fürdőszobájába. Mikor végre egyedül maradt, magára zárta az ajtót. Elgondolkozva belenézett egy harmatcseppbe, ami tükörként szolgált. Ijedten látta meg benne nyúzott, és sápadtzöld arcát. Vértelen arca visszatükrözte a Majával töltött álmatlan, szerelmes éjszakákat. Ujjaival kissé megcsipkedte arccsontjain a bőrt, hogy azok egészséges színt kapjanak. Többször megfogadta, hogy időben lefekszik, de tegnap éjszaka is későn ért haza. Majával andalgott az este egy vörös pipacs szirmai között. Szerette a lányt, és az éj leple alatt végre megkérte a kezét. A hibiszke manóférfival, amíg nem nősült meg, akármilyen idős is lehetett, a falu lakói gyermekként bántak. Fabatkó már benne járt a korban, epekedve vágyott arra, hogy saját családja legyen. Nehezen tűrte, hogy szülei kisfiúként kezelik, és nagyon bántotta az önbecsülését.

 

Az anyja erős akaratú manómama volt. Fiatalasszonyként saját kezével faragta ki családja otthonát egy világító tökből. A falu szélén a hibiszke manóknak hatalmas tökföldjük volt, a tököket manóasszonyok termelték. A falu Bölcse kikevert nekik egy speciális tápoldatot. Ha valamelyikük családot alapított, akkor az a Bölcs tápoldatával meglocsolta a kiszemelt tököt. A tök óriásivá nőtt tőle, és mikor besötétedett, zöld fényt árasztott magából. Ezek a tökök mindig a föld fölött lebegtek. Ekkor a fiatal manóasszony elővette faragószerszámait, és a tök belsejéből megformázta családja otthonát. Nem aludt, nem evett, és ivott, míg a ház kész nem lett. Majd befogott egy lapulevélből készült szekér elé két-három sárgatestű zöldcsíkos csigát. A csigák a levegőben úszó tökházat behúzták a faluba. Az asszonyok versenyeztek egymással, hogy kinek díszesebb, és terjedelmesebb a tökháza. Annál nagyobb köztiszteletnek örvendett a manóasszony, minél ékesebb házat sikerült alkotnia. 

 

A faluban a házak csigavonalban foglaltak helyett. Éjszaka messziről úgy nézett ki a falu, mint egy oldalán fekvő, nagy, zölden világító csigaház. A csigavonal közepét a zöld mohával borított főtér díszítette. A falu életében jelentős események itt zajlottak. 

 

Minden művészileg faragott töklak mellett egy kisebb, és kevésbé díszes tök is meglapult. Ez volt az istálló. A hibiszke manók híresek voltak a sárgatestű zöldcsíkos csigák tenyészetéről, és állataikat tartották a tökistállókban. A csigabigák szitakötőszárnyaikkal képesek voltak a repülésre. Óriási volt a teherbírásuk, és mellesleg az utazás is kényelmes volt a hátukon. 

 

A manóférfiak minden hajnalban megetették, és felszerszámozták a hátasukat. Derekukra kötötték a szerszámos táskájukat, és nekivágtak az egész napos munkának. Mindennapos dolguk volt Meseország szélét körbeölelő Burok karbantartása. A Burok választja el a képzeletet a valóságtól. Tükörsima felületén a szivárvány színei úsznak, mint a szappanbuborékban. Ez a vékony hártya akadályozza meg, hogy összekeveredjen az álom a valósággal. A Burok szab határt annak, hogy az emberek valósága, és a mesevilág összekeveredjen. Ha megsérülne, annak végzetes fejleményei lennének. A két világ összekeveredése beláthatatlan következményeket vonna maga után. Az emberek, és a meselények tébolyban élnének. Többé nem lehetne megkülönböztetni, hogy mi igaz, és mi a képzelet szüleménye. Ennek ismeretében joggal állíthatjuk, hogy a hibiszke manók létezése, és munkája nélkülözhetetlen. 

 

Fabatkónak sietnie kellett, mert Szurka már két kézzel dörömbölt a fürdőszoba ajtaján. Gyorsan felkapta narancssárga térdnadrágját, és megmosta az arcát. Kirohant a fürdőszobából, egyenesen a konyhába. Felkapta az asztalról, és táskájába tömte a manószendvicsét. 

– Szia, anya! Este jövünk! – kiabálta Szurkának, és becsapta maga mögött az ajtót.

– Haszontalan kölyök! – visította Szurka, és fia után vágta a mosogatórongyát.

Fabatkót a ház előtt már a felnyergelt csigákkal várta apja, Földházi Omán. Omán egy fejjel magasabb, és jóval izmosabb, erősebb testalkatú volt a fiánál. Fabatkó mindig úgy érezte, hogy erődként tornyosul a feje fölé.

– Jó reggelt, apa! Mi újság? – kezdeményezte a beszélgetést Fabatkó.

– Mi újság? – suttogta az apja, miközben résnyire szűkült a szeme. – Drága fiam! – kezdte higgadtan. – Mikor kerültél már megint az ágyba? 

– A szokásos időben. – felelte félszegen a fia.

– A szokásos időben? Már hajnalodott, mikor arra riadtam fel, hogy osonsz a szobádba. Hol voltál egész éjjel? – emelte fel a hangját Omán.

– Egy lánnyal. Majával voltam. Egyébként felnőtt férfi vagyok, azt csinálok, amit akarok! 

– Felnőtt férfi vagy… Nősülj meg! Alapíts családot, dolgozz! Akkor leszel felnőtt férfi. Addig szavad ne legyen! – beszélt kemény hangon Fabatkó apja.

– Rendben van, apa! – hagyta rá Fabatkó, de a kioktatásra az agyát elöntötte a düh. Kimérten lépett oda Bébhez, a csigájához. 

Béb a faluban a legkisebb, és leglassúbb zöldcsíkos szárnyas csiga volt. Feje tetején, a tapogatójának egyike kajlán lefele konyult. A hátán cipelt háza furcsán aszimmetrikus volt. Ezért Fabatkónak különleges nyerget kellett rátennie, hogy az ne inogjon alatta, ha ráül. Bébet a külső szépségjegyek ugyan elkerülték, de ő volt a legerősebb a tenyészetében. Ha súlyos dolgot kellett vontatni, akkor a falu mindig őt hívta segítségnek. Most is Béb cipelte a szerszámokat, és még a két munkás ebédjét is. 

 

Fabatkó a méregtől fortyogva szállt fel a csigája hátára, de az apja iránti tisztelet miatt nem szólt, csak magában morgott. Apja is felpattant Bébnél sokkal daliásabb hátasára. A két hibiszke manó némán sétált a falut határoló tisztáshoz. A réten már gyülekeztek a hibiszkék. A férfiak minden reggel egymást bevárva indultak a munkába. 

 

– Ezt a szégyent! Megint mi vagyunk az utolsók! – nézett körbe Omán. Mivel a hibiszkék roppant szorgalmasak, ezért a tisztásra utolsónak érkezni nagyon kellemetlen volt. A falubeliek rosszallóan méregették őket. 

 

Omán megjegyzését Fabatkó már nem hallhatta. Amint megérkeztek, a zöldcsíkos csigák szinte egyszerre tárták ki szitakötő szárnyukat. Fülsértő, és surrogó hangok töltötték be a rét csendjét. A csigák nehéz testét a szárnyaik könnyedén a magasba emelték. Mindenki elrepült az aznapra kijelölt munkaterületre. Omán, és fia mindig együtt dolgoztak. Hátasaik, bár a földön esetlenül közlekedtek, a levegőben pihekönnyen szálltak. Ha a szükség úgy hozta, képesek voltak a zsákmányra vadászó sólymokat megszégyenítő sebességgel repülni. A falujuk gyorsan távolodott. Száguldottak a Burok fala felé. Fabatkó nagyon élvezte a repülést, szabadnak, és magabiztosnak érezte magát. A Burok falánál a csigák puhán lefékeztek. Innentől egy helyben tartották a levegőben magukat. 

 

Fabatkó unottan hozzákezdett a napi robotjához, de az esze közben máshol járt. A Majával töltött édes órákon, és az anyjával történő reggeli összetűzésen töprengett. Bébre erősített indákból szőtt táskájából fáradtan kikutatta a hajlított aranyfogakkal ellátott fésűszerű szerszámait. Többféle méretű, és fogazatú eszközökkel dolgozott. 

 

A mesevilágban mágikus szennyeződések keletkeznek a meselények varázslathasználatakor. A piszkok pedig mind lerakódnak a Meseországot védő héjon. A paraziták ezzel táplálkoztak. Fabatkó egyik feladata az volt, hogy a Burokra lerakódott parányi ingyenélőket, és a szennyfoltokat lekaparja. A paraziták pici, és éles fogakkal rendelkező, gilisztaszerű lények voltak, akik zümmögő, éneklő hangot adtak ki magukból evés közben. Ha valaki sokáig hallgatta a dalukat, akkor elkábult tőle. Azért, hogy ne essenek le a csigákról, a hibiszkék gyantadarabokkal tömködték be füleiket. Az élősködök rendületlenül rágták magukat keresztül a mágikus hulladékon, de evés közben a hegyes foguk felsértette a Burok falát. Ezeket a felszíni sérüléseket Omán stoppolta be arany tűkészletével. A foltozófonalát a falu asszonyai fonták a szivárvány ibolyakék színéből. 

Fabatkó a szerszámos táskájából elővett egy darab kékesen áttetsző anyagot. Rákötötte a szemére, hogy megvédje a nap káros sugaraitól. A védelmet nyújtó szövet szintén az asszonyok ibolyakék fonalából készült. Meztelen zöld felső testét rutinosan elkezdte bekenni a paraziták bőréből kivont olajjal, hogy megvédje a forró napsütéstől. Kopasz fejét óvó szivárvány kendőjét azonban a reggeli kapkodásban elfelejtette berakni. Jobb híján bekente hát azt is az olajjal. Mire előkészült a dologra, apja már javában foltozta a védelmező Burok falát. Fél szemmel figyelte fia komótos mozdulatait. Rosszallóan ránézett, de nem szólt, csak a fejét csóválta.

Fabatkó jól begyakorolt mozdulatokkal kaparta le a parazitákat, majd belerakta őket a levelekből összevarrt zsákjába. A munkanap végén a csigák megkapják vacsorára. Az idő lassú lábakon vonszolta magát előre. A nap tányérja már magasan járt, elviselhetetlenül perzselte a tarkóját. Szédült, mert a tűző nap égette a tar fejét. A kínzó sugarak ellen nem adott elég védelmet a koponyájára kent olaj, de nem szólt az apjának szenvedéséről, nem akarta, hogy Omán új lehetőséget kapjon arra, hogy felelőtlen gyereknek nevezze. A testén végigfolyó izzadságtól sikamlós lett a bőre. Kezéből kicsúsztak a szerszámai. A szemére kötött kendő is akadályozta a munkában. Kísértést érzett, hogy lekapja magáról, de nem tehette. A textildarab nélkül a nap sugarai elégették volna a szeme világát. Fújtatva megtörölte kézfejével a homlokát. A nap tűző sugaraitól hamarosan szédülni kezdett. Szemei előtt arany, és piros színű karikák táncát látta. Behunyta a szemét, és gyönyörű látomásként megjelent előtte Maja zöldbársony arca. Érezte bőrén a tűzvörös tincsek csiklandozását. Kétségbeesetten próbált a karbantartó munkára koncentrálni, de bárhogy küzdött a látomás ellen, a tegnap este édes pillanatai győztek felette, és átszőtték a gondolatait. Már csak homályos foltként látta maga előtt a Burok falát, és rajta a mozgolódó élősködőket. Képzeletben a ma esti találkozójukon járt a manólánnyal.

– Ó, drága Maja! – rebegte halkan Fabatkó. Megrázta a fejét, hogy kijózanodjon. Az izzadságcseppek repkedtek körülötte. – Tűnj a fejemből, asszony! Dolgoznom kell! – szédelegve feltápászkodott a nyeregben. Egyensúlyozva nyújtotta a karjait, hogy egy különösen sok parazitát tartalmazó foltot eltüntessen. Álmodozva lépett egyet, verejtéktől nedves lába azonban megcsúszott. Próbált megkapaszkodni valamiben, de kezei a semmit markolászták. Aztán már csak azt érezte, hogy nagy sebességgel zuhan a mélybe. 

– Béb! Béb! Segíts! – kiáltozta. Béb a hívó szóra zuhanórepülésben sietett utána, de nem érte el gazdáját. A falu legerősebb csigája volt, de sajnos nem a leggyorsabb. Esés közben a testéhez erősített zsák varrása elengedett. A paraziták kiestek belőle, és együtt zuhantak vele. 

– Utolsó pillanataimat élősködő férgek társaságában töltöm el. – Figyelj, világ! – futott át az agyán. Aztán egy nagy rándulást érzett a derekán, és a zuhanásnak hirtelen vége lett. 

– Hol vagyok, meghaltam? – nyitotta ki rémülten a szemét. Érezte, hogy a lábai még mindig a levegőt tapossák. Pánikba esett, és elkezdett, ész nélkül kapálózni. Ezzel csak azt érte el, hogy újra zuhanni kezdett, és végül a földre vágódott. A becsapódás pillanatában érezte, hogy csontjai darabokra törtek. Felemelte a fejét, és meglátta maga előtt az apját. Megnyugodott, életben van. Nehézkesen kivette füleiből az élősködők énekétől védő gyantadarabokat, majd kiköpött néhány parazitát.

Omán a szárnyas csigájával az utolsó pillanatokban érte utol a fiát. Szerencsére a faluban ő volt az egyik legügyesebb karbantartó munkás. Fabatkó csak ennek köszönhette az életét. Zuhanása közben apjának sikerült a térdnadrágjába beleakasztania a nyergéhez erősített kampós kötelet. Magasan a föld fölött lógott egy kötélen, amikor is elkezdett ficánkolni. Rémült ugrándozását azonban a kötél már nem bírta, és elszakadt. 

– Köszönöm, apa! – nyögte ki.

– Szerencsétlen! Hol járt az eszed? Nem kötötted be a rögzítőköteled! – ordította Omán. 

– Igaza van – gondolta magában keserűen Fabatkó, és megvakarta a kobakját, de ezt hangosan nem volt hajlandó beismerni. Inkább szemlesütve hallgatott. Sajnos szerelmes képzelgései között elfelejtette rögzíteni magát a csigájához. Szemét forgatva felnézett az égre, és a fellegek között meglátta a zilált hátasát. Még mindig irdatlan sebességgel közeledett feléjük. 

– Fékezz! Nem hallod, hogy lassabban, te esztelen csiga! – kiáltozta egyszerre Fabatkó, és Omán. A szerencsétlen állatnak még soha nem sikerült jól a landolás. Amikor, észrevette, hogy a szeretett gazdája leesett róla, a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal sietett a segítségére. De nem mérte fel jól a féktávolságot, és nagyot nyekkenve ő is becsapódott. A földre esése után még hosszan csúszott a füvön. Közvetlenül a fekvő Fabatkó arca előtt sikerült megállnia. Finoman szagolgatni, és nyalogatni kezdte a gazdáját, majd hirtelen telibe tüsszentette az arcát. 

– Menj innen! – ordított rá Fabatkó. Elfintorodott, és pofán ütötte a csigát, majd kézfejével megpróbálta letörölni arcáról a ragadós csiganyálat. 

– Ne merj kezet emelni arra a jószágra! – dörrent rá Omán. 

Fabatkó fel akart kelni, de erőtlenül visszaroskadt a fűbe. Végtagjai nem engedelmeskedtek. A kíntól könnycseppek gördültek végig az arcán. 

– Mit is mondtál ma reggel, fiam? Felnőtt férfinak érzed magad? Hiszen sírsz, mint egy gyerek! A munkádat nem végzed jól, felelőtlen vagy! Szárnyad nőtt talán az éjjel, mint a csigáknak, hogy rögzítőkötél nélkül dolgozol? Áááá, úgyis hiába beszélek neked! – legyintett ingerülten Omán. Azonban mikor elfordította a fejét tőle, megkönnyebbülten felsóhajtott. Amióta a fiát biztonságban tudta, megállás nélkül kiabált vele. De titokban nagyon megkönnyebbült, hogy Fabatkó ép bőrrel megúszta a kalandját. Földre érkezésük óta magában számtalanszor hálát adott érte Derzsének, az erdő szellemének. Sosem bocsátotta volna meg magának, ha a fiának bármi baja esik.

Mogorván elővette a táskájából a felesége híres gyógyító kencéjének egyikét. Módszeresesen bekente vele a fia meggyötört testét. Fabatkó bőrét először jeges libabőr, majd utána izzadságcseppek borították el. A testét kínzó fájdalom lassan csillapodni kezdett. A kín elmúltával a két kezére támaszkodva végre sikerült feltápászkodnia.

– Elszakítottad Béb nyergét. A csigák is teljesen kimerültek – állapította meg, most már lecsöndesedve Omán. 

– Nem tudunk visszamenni dolgozni! Ezzel a szétszórtsággal egyszer még megölöd magad, fiam! Na, jól van, menjünk haza! Anyád majd a gondjaiba vesz!

Fabatkó nem válaszolt a szónoklatra. Némán összeszedte a földön szétszóródott szerszámait. Az apja szó nélkül felült a csigájára, és magára hagyta a pakoló fiát. Elindult az otthonuk felé. Fabatkó összerámolta a holmiját, majd gyalogosan követte, Bébet pedig kötőfékén sietve húzta maga után. Hazáig a két hibiszke már nem beszélt egymáshoz. A rájuk telepedett csendet csak a menet közben legelésző csigák csámcsogása zavarta meg. 

Mikor az erdő fái között végre felbukkant a hibiszkék otthona, a nappal helyét már régen átvette a hűs éjszaka. Fabatkó szívét mindig kellemes meleg öntötte el az eléje táruló zölden világító tökfalujának látványától.

A csigavonalban elhelyezkedő házikók közül az első tökház volt az övék. A legnagyobb, és legdíszesebb tök a faluban. A házuk díszítését a falubeli manóasszonyok irigykedve nézték. Szurka művészi elrendezésben pingálta fel a családjukat védő szent rúnákat a falakra. A vésett ábrák vonalai piros színűre voltak befestve, és az ötszögletű ablakok keretén sárga rózsabokrok futottak körbe. Az udvart fehérre festett kerítés ölelte körül. 

Az ajtón kiszűrődő fény hívogatóan mosolygott rá a fáradt hazatérőkre. Az ajtó félig nyitva volt, és a résen kiszökő vacsoraillat már messziről megcsiklandozta a manók orrát. Fabatkó mélyet szippantott a levegőbe. 

– Bundás bodza, a kedvencemet főzte! – tört ki az éhség Fabatkóból. A finom vacsora ígérete gyorsabb léptekre ingerelte Ománt, és a fiát is. Hamarosan megpillantották Szurkát.

A kertben állt a kerítés mellett. Ruhája, és haja tökéletesen rendezett volt, az arca az izgalomtól kipirosodott. Bal kezében egy kosarat tartott, tele érett, és illatos szamócával. Zselét akart főzni belőle, a fia kedvelt csemegéjét. Jobb kezével hanyagul rákönyökölt a kerítésre. Nagy hangon pletykált sovány, és halszemű szomszédjával, Ponty asszonysággal.

– Képzeld, drága Pontyom, mi történt velem! Ma szamócaszedés közben találkoztam az erdőben a szomszéd tisztáson élő Boróka katicabogárral. Tudod, akinek a születésnapján a sógornőm, Földházi Rózsika férjhez ment a nála száz évvel idősebb Golgota nagybátyámhoz. Ne is mond, Ponty lelkem! Ekkora korkülönbséget! – csóválta a fejét Szurka. – De köztünk legyen mondva, Rózsika mindig is kikapós menyecske volt! A minap is láttam, milyen szemérmetlenül mosolygott Révészre, miközben a falubeliekkel Derzséhez imádkoztunk! Derzsé szent ünnepén kacérkodik a férfiakkal! Botrány! 

Majd beszédét megszakítva szenteskedve összekulcsolta a két kezét.

–Áldassék Derzsé, a mi erdőnk szelleme! De hát meg is érdemli Golgota, minek kezd ilyen fiatal csitrikkel! – folytatta. –Bemutattam neki a legfiatalabb húgomat, de a finnyásnak nem tetszett! Igaz, nem a legszebb lány a faluban, de korban hozzá illik. A főztje pedig legendás, és főleg nem kikapós a természete! Hűséges lélek a szentem. De hát nem is ezt akartam mesélni neked, Ponty drágám! Nyugodtan szólj rám, hogy ne fecsegjek ennyit feleslegesen! Szóval ott tartottam, hogy ma találkoztam Boróka katicával. Boróka nagyon aranyos bogárka, mindig olyan segítőkész. Áldott jó asszony! Jaaaj, jaaaj, csak az ura, az megveszekedett egy bogár! Minden este levéltetvekből nyert erjesztett tejtől részeg! Tehát a lényeg, hogy Boróka a minap az erdőben gyűjtötte a családjának a vacsorára valót. A feje tele volt gondolatokkal. Nem figyelt, és már meg is volt a baj! Repülés közben véletlenül nekiszállt egy pipacs szárának. Szegény lezuhant, és eltört a szárnya. Gyalogosan volt kénytelen folytatni az útját. Nagyon sokat szenvedett szegény asszony. Odatévedt a Kristály-tó partjára, és ott rábukkant egy barlangra. Bement, mert már sötétedett, és hazarepülni ugye nem tudott. Megdöbbenésére a barlangban rengeteg sárga gombára talált. Megörült, és mivel éhes volt, hát hamar tüzet rakott, és megsütötte őket. Jót evett a gombákból, aztán a fáradtságtól mély álomba szenderült. Láss csodát! Reggelre a szárnya meggyógyult. Erősebb lett, mint új korában volt, csak egy heg maradt a törés után! 

– Ebből a csodagombából nekünk is szereznünk kell! – ugrándozott pipaszár lábain Ponty asszonyság. Közben a sovány kezeit örömében tapsikolva összeütötte. 

– Bizony, hogy kell! Holnap el is küldöm azt a mihaszna álmodozó fiamat, hogy szedjen egy kosárra valót belőle. – Hirtelen elakadt a szava. Kipirult arca szürkés árnyalatot vett fel. 

– Szent szárnyas csiga! Derzsé segíts meg! Fabatkó, kisfiam, mi történt veled? – Eldobta a kezében tartott kosarát szamócástul, és fejvesztve szaladt a férje, és a fia elé. Fabatkó nagyon szánalmas látványt nyújtott. Testét elborították a kék-zöld foltok, ruhája szakadtan lógott rajta. Csigája maga után vonszolta a földön a félig leszakadt nyergét. Szurka belekarolt a fiába, és betámogatta a házba. 

 

Ponty asszony közben a hosszú vékony nyakát nyújtogatta a kerítés túloldalán, hogy jobban lássa, mi történt a szomszédoknál. Szinte látni lehetett, ahogy a füle is megnő a kárörvendő kíváncsiságtól. 

– Botrány van a feddhetetlen Földházi családnál! Szurka, és az ő tökéletes kis családja! Na, persze! – rikkantott fel boldogan. Aztán felemelte bő szoknyáját, és a korát meghazudtoló gyorsasággal szaladt a főtérre, hogy elmesélje a falubelieknek a nagy hírt.

– Fabatkó, és Omán gyalog érkeztek haza a munkából! A fiú, és a csigája össze volt törve! – lihegte lelkendezve.

– Érdekes! Vajon mi történhetett? Képzeljétek, reggel megint ők érkeztek utoljára a gyülekezőhelyre. Az a mihaszna Fabatkó mindig csak bajt csinál! – csaptak le a friss témára a nők. Naplemente után a főtéren, a tűzóra alatt gyűltek össze a falu asszonyai. Közösen szőtték a szivárványszöveteket, és szórakozásul közben megtárgyalták a falu friss pletykáit. A szövő nők egy részét hajadon lányok alkották. Érdekes, hogy a fiatal manólegényeknek gyakran támadt ilyenkor a környéken dolguk. 

Miközben a falubeliek a Földházi család életén csámcsogtak, Szurka bevezette a fiát a konyhába, és leültette egy székre. A férjének sebtében az asztalra tett egy bundás bodzával megrakott tányért, és egy kupa almabort.

– Anya, én nem kapok? Egész nap nem ettem! – nyafogott Fabatkó éhesen.

– Hallgass már! Koszos vagy, és sebek borítanak. Így nem ülhetsz le a vacsoraasztalhoz!

Azzal a tűzre feltett egy hatalmas üstben vizet melegedni, hogy Fabatkó a dézsában megfürödhessen. Majd kapkodva előszedte a szekrény fiókjából a házi gyógyszertárát. Sorban vette elő belőle a furcsábbnál is furcsább kinézetű gyógyszereket. Végül kiválogatta közülük a zúzódásokra, és törések összeforrasztására való főzött krémjét. Továbbá kiemelt egy palackban lötykölődő, láz csillapítására használatos színváltó folyadékot. 

Ténykedése közben Omán elmondta a nagy zuhanás történetét. Mesélés közben kemény szavakat használt. Hangját felemelte, mikor ahhoz a részhez ért, hogy Fabatkó nem rögzítette magát kötéllel a nyereghez. Szurka szótlanul hallgatta végig a férjét, csak néha sóhajtott fel gondterhelten. Amikor Omán befejezte a beszámolót, Szurka segített a fiának beszállni a fürdővízbe. Fürdés után alaposan lekente a testét. A gyógyító erővel bíró kencék azonnal hatni kezdtek. Fabatkó úgy érezte, hogy a kúra után újjászületett. 

Tűrte anyja féltő gondoskodását, majd megvacsorázott, aztán a szobájába ment lefeküdni. A házban soha nem uralkodott sötétség. A helyiségeket éjszaka is a falakból áradó sejtelmes zöld fény árasztotta el. Fabatkó félálomban hallotta még, ahogy a konyhában az apja javította Béb tönkre tett nyergét. Közben feleségével csendesen beszélgetett. Fabatkó türelmetlenül várta, hogy a konyhából a szülei neszezése elhalkuljon. Elszenderedett, majd a házra telepedett csendre riadt fel. Omán, és Szurka végre lefeküdtek.

– Maja! – tűnt el a szeméből az álom. Gyorsan kiugrott az ágyából. Sietve felkapta magára térdnadrágját, és kiugrott az ablakon. Egyenesen egy rózsabokor közepébe zuhant, amit anyja ma délután ültetett az ablaka alá. A tüskék csúnyán összeszurkálták. Könny gyűlt a szemében, majd néma szitkozódás közepette, nem törődve a bőrébe fúródott tüskékkel, futni kezdett a falu túlsó vége felé, az imádott Majához.

Miközben Fabatkó rohant hozzá, Maja már türelmetlenül feküdt az ágyán. Nyitott ablakából a felhőtlen csillagos eget bámulta.

– Haszontalan, megbízhatatlan alak! Már megint késik! – motyogta magában mérgesen. Megborzongott az ablakon beáramló hideg levegőtől, és durcásan az álláig húzta a pókhálófonálból sűrűn szőtt takaróját. 

Maja a szerelménél egy fejjel magasabb volt. Fűzöld arcát tűzvörös, apró csigákba göndörödő, derékig érő hosszú haja keretezte. Nagy, világoszöld szemei, és szív alakú arca volt. Sovány testén mindig piros, rövid ujjú blúzt, és ugyanolyan színű fodros szoknyát viselt. Külseje nagyon elütött a többi manóasszonyétól. A hibiszke asszonyok alacsonyak, testalkatuk gömbölyded, és kissé túlsúlyos. Maját a testi adottságai miatt a háta mögött sokszor érte rosszmájú megjegyzés. De ami igazán rosszul esett neki, hogy a falubeliek lekicsinylően beszéltek szeretett anyjáról is. Azért gúnyolódtak rajtuk annyit a hibiszkék, mert az övék volt a legkisebb, és a legdísztelenebb tökházikó a faluban. Csak ketten laktak benne az anyjával, az apja már rég nem élt. Csigáját meglovagolva, egy viharos hajnalon munkába sietett, amikor egy villámcsapás agyonütötte a nyílt mezőn.

Most az anyjával a közös élelmiszerraktár felügyeletével foglalkoztak. A falu Bölcse bízta meg őket ezzel a feladattal. Nagyon fontos, és felelősségteljes munkát kaptak tőle. A falu valamennyi hibiszke asszonya az erdőben, a mezőkön begyűjtött, és a földjeiken megtermelt élelmet hajnalban a hangárhoz cipelte. Maja, és az anyja dolga volt, hogy a behordott termést egy nagy könyvben nyilvántartsa, és a raktári munkákat ellássa. Minden hetedik napon kiosztották a családok között a következő hétre elegendő élelmiszeradagot. Az élelem beosztására azért volt szükség, hogy a téli napokon ne éhezzen a falu egyetlen manója sem. Fontos megbízatásuk miatt a hibiszke asszonyok sosem merték szemtől szembe kritizálni az anyát, és a leányát.

Maja sokat szomorkodott, azon, ahogy a hibiszkék bántak velük. Hiába dolgoztak minden nap keményen, tiszteletüket az aprócskára sikerült házikó miatt nem sikerült kivívniuk. Csak a Fabatkóval töltött időben volt maradéktalanul boldog. Mellette királynőnek érezte magát. Fürdött esetlenül kedves udvarlásában. 

A házasságról, és családalapításról szőtt álmait egy fülesbagoly huhogása szakította félbe. Fabatkó jelzett neki. Mosolyogva felült az ágyon, a takaró lehullott róla. Az ismételt késés miatti mérgét már el is feledte. Az ágy végéből felkapta a kendőbe csomagolt, szentjánosbogár fényéből készült süteményt, és kiugrott az ablakon. Szaladt az erdő széléhez. Meglátta szerelmét, és a nyakába ugrott. Mindketten kacagva a földre estek. Hosszú idő telt el, mire végre kibontakoztak egymás csókjaiból.

– Hol voltál? Miért késtél ennyit? Azt hittem, ma éjszaka már nem is jössz el hozzám. Féltem, hogy már nem szeretsz! – nyafogta kényeskedve Maja. 

– Minden porcikádat imádom, kedves! Azért késtem, mert ma munka közben lezuhantam Bébről. Csak az apámnak köszönhetem, hogy még életben vagyok – válaszolt Fabatkó. Maja a hír hallatán a szája elé kapta az öklét. 

– Mindent tudni akarok. Mi történt veled, drága? – A lány kedves unszolására Fabatkó beszámolt a nap eseményeiről. Maja a kezét tördelte, miközben hallgatta a történetet. Mikor Fabatkó elhallgatott, anyáskodva magához ölelte. 

– Készítettem neked szentjánoskát. Egyél belőle, és erőre fogsz kapni tőle! Megerőltető napod volt – kínálgatta a süteményével a hős udvarlóját.

Fabatkó ijedten nézett a batyura. Elvett egyet a szentjánoskákból, és félve beleharapott. Nem csalódott, mintha fűrészport enne. A sütemény száraz, és íztelen volt. Hosszú ideig forgatta a szájában a tésztát, majd belenézett Maja csillogó szemeibe, és önfeláldozóan lenyelte. További sütemények elvételét azonban már nem vállalta. 

– Miért nem eszed a süteményem? Pedig neked készítettem! – Sértődött meg a lány.

– Maja, nagyon sajnálom! Tényleg finom a szentjánoskád! De hidd el, hogy este az anyám bundás bodzával tömött. Ha tudtam volna, hogy mivel kedveskedsz nekem, egy falatot sem ettem volna vacsorára – hazudta Fabatkó. A füllentéssel elérte, hogy a lány megbocsátott neki.

– Akkor vidd magaddal haza a tésztát! Miközben eszed a szentjánoskát, én jutok majd eszedbe!

– Igen, az jó lesz! – mosolygott rá vissza Fabatkó. 

Aztán még hosszan évődtek egymással. Beszélgetés közben néha elcsöndesedtek, és egymás karjaiba bonyolódtak. Már majdnem felkelt a nap, mikor forró csókokkal elváltak egymástól.


2016. január 9.

Ti mire lennétek képesek, hogy megmentsétek a szerelmet?

A mesében Fabatkó kedvese Maja, a hibiszke manólány. Aki szerelménél egy fejjel magasabb volt. Fűzöld arcát tűzvörös, apró csigákba göndörödő, derékig érő hosszú haja keretezte. Nagy, világoszöld szemei, és szív alakú arca volt. Sovány testén mindig piros, rövid ujjú blúzt, és ugyanolyan színű fodros szoknyát viselt. Külseje nagyon elütött a többi manóasszonyétól. A hibiszke asszonyok alacsonyak, testalkatuk gömbölyded, és kissé túlsúlyos. Maját a testi adottságai miatt a háta mögött sokszor érte rosszmájú megjegyzés. De ami igazán rosszul esett neki, hogy a falubeliek lekicsinylően beszéltek szeretett anyjáról is. Azért gúnyolódtak rajtuk annyit a hibiszkék, mert az övék volt a legkisebb, és a legdísztelenebb tökházikó a faluban. Csak ketten laktak benne az anyjával, az apja már rég nem élt. Csigáját meglovagolva, egy viharos hajnalon munkába sietett, amikor egy villámcsapás agyonütötte a nyílt mezőn. 

 

A hibiszke lány szerencsétlen manósorsában vigaszt Fabatkó szerelme nyújtott, megígérte neki, hogy feleségül veszi. Ám a szerelmeseket a végzetük elszakította egymástól. Maja nem értette, hogy miért hagyta el Fabatkó. Lassan elemésztette a sóvárgás az életéből váratlanul eltűnt kedveséért. Amikor a kétségbeesés már teljesen eluralkodott felette, felcsillant a remény. A kedvese végre visszatért hozzá, de újból csalódott. Az esetlenül udvarló Fabatkó helyett, egy szörnnyel találta magát szembe. 

 

Ti mire lennétek képesek, hogy megmentsétek a szerelmet?

 

"...Mikor odaért a zörej forrásához, a kis lámpások fényében meglátott egy torzonborz alakot. A lény magányosan ült két kosár szeder között, és két marokkal ette a gyümölcsöt. Habzsolás közben szájáról a meztelen felsőtestére, és piszkos narancssárga nadrágjára csurgott a lédús gyümölcs. Maja remegett, nyelt egyet, szája kiszáradt. Még erősebben szorította kezével a botját. 

– Mit csinálsz? – kiáltott rá idegesen. A lény teljes nyugalommal tovább csámcsogott, majd egy hosszú, mély böfögést hallatott. 

– Éhes vagyok. Egész nap alig ettem valamit – közölte az idegen ingerülten. 

– Ez a hibiszkék ennivalója. Ha nem mész el innen, felébresztem a falut! Nem eheted meg büntetlenül más nehezen összegyűjtött téli élelemét. Takarodj innen! 

– Figyelj, világ! Nagyon megijedtem ám tőled, kis hibiszke lány! – nevetett fel gúnyosan a lény. Aztán felállt, és fenyegetően elindult a hibiszke felé. Az ismerős mondat hallatán Maja megdermedt, nem mert hinni a fülének. Két óvatos lépést tett felé. Felemelte a lámpáját, hogy jobban lássa a lény arcát. A látványtól felsikoltott. 

– Fabatkó! Fabatkó! – ismételgette elvesztett szerelme nevét. Aztán arca az iszonyattól eltorzult, és az eléje táruló látványtól sírva fakadt. Kedvesét ismerte fel a szörnyben, aki barna manóvá változott, és akire alig ismert rá. Teste szép zöld színét már teljesen elvesztette, helyette barnás zöld árnyalatot kapott a bőre. Sűrű, csúnya fekete szőrcsomók nőttek a fülére. Lágy, kissé bamba arcvonásai megkeményedtek, állativá váltak. Szájából a romlásnak indult fogak bűze áradt. Az általa ismert kissé suta, de végtelenül szeretni tudó Fabatkóból csak annak kedves szeme maradt meg. A szemei, amelyekbe annyiszor merült már el boldogan Maja. Meg az idétlen mondása. 

– Figyelj, világ! 

Mikor közelebb hajolt a kedveséhez, megcsapta a kellemetlen szag, ami áradt belőle. Mezítelen felsőtestén, koszos nadrágján még mindig rajta volt Szurka rászáradt vére. A törékeny hibiszke lány sírva, undorodva egyenesedett fel. Majd dacosan penge vékonyra szorította össze a száját, két kézzel megfogta a botját, magasba emelte, és lecsapott a szörnyetegre. Aztán térdre rogyott, és keservesen zokogni kezdett szerelmének alélt teste mellett. 

– Erősnek kell lennem! Erősnek kell lennem! – motyogta magában. Addig-addig hajtogatta, amíg tényleg sikerült összeszednie magát. Éppen idejében, mert Fabatkó kezdett magához térni. Mikor Maja ezt, észrevette, halkan felsikoltott, majd elszántan felpattant ültéből. A sarokba precízen feltekert liánkötelek közül párat felmarkolt. Gyorsan gúzsba kötötte Fabatkót, majd nyögve odavonszolta a raktár egyik tartóoszlopához, és hozzákötözte. Mire kész lett, a fiú magához tért. 

– Fáj a fejem! Mit csináltál velem? Megállj, ha kiszabadulok, széttéplek, átkozott! Megmérgezlek titeket, hibiszke korcsok! Átváltoztok mind, és nekem, nekem kell majd engedelmeskednetek! Kadak nekem adott titeket! – fröcsögött a nyál a szájából, miközben Maja felé köpködte szavait. 

Teljes erőből elkezdett vergődni, próbálta széttépni a köteleit. Maja megijedt, hogy esetleg sikerül is neki. Odament Fabatkóhoz, a botjával megint lesújtott, és a szájába egy rongydarabot tömött. Fabatkó újra elájult, ernyedt testét csak a kötelek tartották meg. Maja odahajolt az eszméletlen fiú arcához, és megcsókolta a száját. 

– Szeretlek, édes! Ne félj, hozom már a segítséget, és visszaváltozol hibiszke manóvá! Újra együtt leszünk, megmentelek! Feleségül veszel, és családot alapítunk, ahogy azt régóta tervezzük. Sietek! – Azzal hátra sem nézve kirohant a raktárból. Bereteszelte az ajtót, és futni kezdett..."


2016. január 8.

Miért érdemes a hibiszke manó történetét e-könyvben olvasni?

 

1. Az e-book olcsóbb a hagyományos könyveknél.

gy még többet kell utaznunk, hogy beérjünk a munkahelyünkre, vagy hosszú nyaralásra készülünk és szeretnénk gondoskodni a szórakozási lehetőségről az esős napokra is, nem árt, ha van nálunk egy jó könyv.

4. Ha e-book formátumban töltjük le kedvenc olvasmányainkat, nem a nehéz köteteket visszük magunkkal; egy e-book olvasó segítségével akár több könyv is nálunk lehet, mégsem lesz súlyosabb a táskánk.

 

Ha azonos a véleményünk, akkor a hibiszke manó történetét mesélő e-könyvet az alábbi áruházakban szerezheted be :-)

 

Publioboox

Bookline

Lira.hu

Apple iTunes

Google Play

eKönyv Magyarország

LaFeltrinelli.

és a lista folyamatosan bővül :-)

 

Ha úgy gondolod, hogy az e-könyv nem helyettesíti a nyomtatott könyvet, akkor nézz be a Publioboox.com webáruházba. :-)


2016. január 7.

Burok

 

"...A manóférfiak minden hajnalban megetették, és felszerszámozták a hátasukat. Derekukra kötötték a szerszámos táskájukat, és nekivágtak az egész napos munkának. Mindennapos dolguk volt Meseország szélét körbeölelő Burok karbantartása. A Burok választja el a képzeletet a valóságtól. Tükörsima felületén a szivárvány színei úsznak, mint a szappanbuborékban. Ez a vékony hártya akadályozza meg, hogy összekeveredjen az álom a valósággal. A Burok szab határt annak, hogy az emberek valósága, és a mesevilág összekeveredjen. Ha megsérülne, annak végzetes fejleményei lennének. A két világ összekeveredése beláthatatlan következményeket vonna maga után. Az emberek, és a meselények tébolyban élnének. Többé nem lehetne megkülönböztetni, hogy mi igaz, és mi a képzelet szüleménye. Ennek ismeretében joggal állíthatjuk, hogy a hibiszke manók létezése, és munkája nélkülözhetetlen...."

 

Az embereket és a könyv szereplőit a feltörhetetlen Burok, a realitás és álomvilág közt épített nagy fal választja el egymástól. Ti mit gondoltok mi a nagyobb baj, ha megmarad ez a Burok, vagy ha megszűnik? A könyvben e kérdéskör mentén zajlik a bonyodalom. A mesehőseim a maguk helyzete szerint ítélik meg ezt a dilemmát. A mesevilágból átkerülni az emberek glóbuszára: ez átok vagy jutalom? Nincs kimondva a tanulság, az olvasónak magának kell döntenie.


2016. január 6.

Horrorisztikus mese?

Egy olvasom egyszer azt mondta, hogy a mesém neki "kicsit túl horrorisztikus". Lehet, hogy igaza van, de én ezt nem érzem olyan nagy problémának. Olvassátok el az anyamento.hu egy cikkét arról, hogy miért fontos a mese a gyerekeknek.

 

 

"...A mese a lélek fejlődésének állomásait jeleníti meg nagy erejű, szimbolikus képekben.


A lélek fejlődéséhez pedig hozzátartozik a félelem, és szorongás is. És hozzátartozik az is, hogy a szereplők hogyan jutnak túl ezeken az érzéseiken, hogyan küzdenek meg velük, és hogyan lépnek egy magasabb szintre. Fontos összetevője a mesének, hogy a főszereplők mit és hogyan tanulnak mindabból, amit a mese megpróbáltatásai eléjük állítottak.


Ha a gyermek ki tudja várni a szorongás fantáziaképein áthaladva a vigasztalás és megszabadulás képeit, akkor a mese jótékony hatású, és eléri a célját: példát, és mintát mutat a gyerekeknek a probléma megoldásból. Az élet tele van ismeretlen, félelmetes dolgokkal, de ezeken bátorsággal, hűséges barátok segítségével még a legkisebb is túljuthat.


A mese olyan jelenségekről beszél a gyereknek (életről, halálról, haragról, féltékenységről, szeretetről, segítésről, talpraesettségről, bátorságról), amelyekről máshogy, elvont fogalmak szintjén nem tudnánk beszélni vele. A mesékkel sajátos formában megnyugtatjuk a gyerekeket, amikor a mese szimbólumai révén eszközt adunk a kezükbe a félelem, és szorongás megjelenítéséhez, és feloldásához..."


2016. január 6.

Kedvenc részem

Ezt a részt nagyon szeretem :-) A dzsinn, és a kőszikla óriás a két kedvenc szereplőm a könyvből.

 

Akkor nem segítesz megmenteni őket? – kérdezte a dzsinn.

– Nem tudok segíteni, csak egy apró manó vagyok – felelte a hibiszke.

A dzsinn nem tudta tovább palástolni az érzelmeit. Nagy műgonddal letette maga mellé a lámpását, majd kiegyenesedett, és élesen felkiáltott. Magas hangja soha nem érzett fájdalmat okozott a hibiszke érzékeny hallójárataiban. A manó a két kezét hegyes füleire tapasztotta, és a fájdalomtól összegörnyedt. A szellem pillanatok alatt visszanyerte az eredeti méretét. Kék színű bőre égővörössé változott, mindkét füléből, és a szájából fekete füst csapott ki. Sárga körmei karmokká változtak át. Hangos ordítása következtében az erdő megelevenedett körülöttük. A madarak eszeveszett csipogással repültek fel a levegőbe. A fűben eddig békésen legelésző állatok fejvesztve menekültek. Fabatkót majdnem elsodorta egy bömbölve menekülő barnamedve.

A dzsinn már felemelte a jobb karját, hogy dühében villámokkal csapja agyon az akadékoskodó kis manót. A markában cikázó kék, és fehér villámokat látván Fabatkó is ordítani kezdett. Mikor már teljes volt a zűrzavar, egy kemény szorítású kéz elkapta a dzsinn csuklóját. Zuzi akadályozta meg a halálos csapást. Közben ő is visszaváltozott eredeti méretére, így könnyen meg tudta fékezni a dzsinn gyilkos tombolását. Egyik kezével fogta Markost, a másikkal pedig benyúlt a mellettük álldogáló fa odvába. Mikor kihúzta a kezét az odúból, az tele volt ragacsos mézzel. A tolvaj kezet dühösen zümmögő méhraj követte, nagy harci lázzal rontottak neki. A kis munkások azonban hamar rájöttek, hogy a sziklakezű mézrablóban apró fullánkjukkal kárt nem tudnak tenni. Pici öklüket Zuzi hatalmas kőmancsa felé rázták, de tehetetlenül visszatértek otthonukba. A sziklaóriás a méztől ragacsos öklét belenyomta a dzsinn ordító szájába. Ahogy Markos megérezte szájában a mézédes ízt, rögtön lecsillapodott. Visszanyerte régi kék színét, nem okádta többé a füstöt a szájából, és a füleiből, rémisztő karmai is visszahúzódtak. Kéjes örömmel nyalogatta Zuzi édes öklét, Fabatkó azonban még mindig teli tüdőből ordított.

– Gyerekek, nyugalom! Nem szabad ilyen csúnyán összeveszni! – szólalt meg Zuzi. Aztán lenyúlt a bal sarkánál fekvő őrház melletti kúthoz. A kút mellé helyezett vízzel teli vödörrel nyakon öntötte a még mindig hisztérikusan sikoltozó manót. Fabatkó a hirtelen ráömlő jeges víz hatására elhallgatott. Megszeppenve kucorodott le a fűbe, és Zuzi a szabadon lévő fél kezével rádobott egy piros bolyhos takarót. Markos az összes mézet lenyalogatta sziklatársa ökléről, majd pislantott egyet, és mindketten újra apróra zsugorodtak össze. Mintha mi sem történt volna az elmúlt pillanatokban, szépen helyett foglaltak a vacogó Fabatkó mellett. Markos kis ideig meredten nézte Fabatkót, majd ültéből felpattant, és Fabatkó felé indult. A manó is felugrott, és Zuzi háta mögé menekült Markos elől. A dzsinn vidáman felnevetett.

– Nem bántalak, hibiszke! Gyere elő, csak meg akarlak szárítani, mielőtt tüdőgyulladást kapsz! – biztatta barátságosan a dzsinn.


2016. január 5.
 
"Itt nem csak jók vannak és rosszak."

 

Ezeken a hideg, és borongós, de számomra meseszép téli napokon többször előveszem a Fabatkó sztorim kritikusainak eddigi írásait. Okulni szeretnék belőlük, és érdekesnek találom, hogy mások mit gondolnak, vagy mit látnak bele a mesémbe. A moly.hu egyik kedves blogger-re így fogalmazott:

 

"...Érdekes mese lények, néha futurisztikusak, néhol pedig már sokszor elmeséltek..."

 

Hm..hát igen. Az én hibiszke manóm Fabatkó, a többi meselénnyel együtt él Meseországban. Én úgy képzelem, hogy ebben az országban jól megférnek együtt a régen, és a mai időkben kitalált fantasztikus lények. A hibiszkém vándorlása során belebotlik a már mindenki számára jól ismert mesehősökbe, és eddig a mesékből nem ismert, új szereplőkkel is találkozik. Akiket én találtam ki :-) Az én Fantázia országomban a régi, és az új együtt él, így kerek az én mesevilágom.   

 

"...Újszerű megközelítés a mese műfaján belül. Itt nem csak jók vannak és rosszak. Nem csak „megbántam és semmi bajom nem lesz, megbocsátanak”..."

 

Szerintem, ahogy az emberek sem jók, vagy rosszak, úgy a meseszereplőimtől sem várhatom el, hogy csak jó, vagy csak rossz tulajdonságaik legyenek. Hiszen a legnemesebb jellemvonásokkal felruházott embereknek is vannak gyengeségeik. 

Fabatkó, egy kötelességtudó, szorgalmas nép tagja, szüleitől csupa jó viselkedési mintát látott. Mégis egy gyenge pillanatában, elkövetett egy akkor még jelentéktelennek tűnő ballépést, ami később súlyos következményeket vont maga után. De a becsületes népe, és a szülei példamutatása miatt, tudta mi a kötelessége, és a hibáját felvállalta. Ezt nagyon fontosnak tartom.

 

2016. január 4.

dr. Kerekes Pál PhD, egyetemi docens véleménye a "Fabatkó. Egy hibiszke, akit száműzött a mesevilág." kisregényről

dr. Kerekes Pál Phd, egyetemi docensnek nagyon köszönöm, hogy időt szakított a fantasy, mese könyvem elolvasására. Így utólag már bevallhatom, nagyon féltem a kritikától. Hogy miért? Mert én sem vagyok nemesebb lelkű a többi írótól. :-)

 

“Mit akarnak a szerzők a könyvük bírálójától?” Cathy Speight, az Indies Unlimited egyik közreműködője egy friss blogposztjában tette fel kissé rezignáltan a kérdést. Az első tippünk ugyebár az lenne, hogy egy őszinte véleményt, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a szerzők azt szeretnék inkább, ha az a vélemény azért nem “annyira” őszinte. A szerzők természetesen a szépet és a jót szeretik hallani, ha viszont bármi kritikát vagy hibajelzést kapnak, hajlamos átmenni duzzogósba, a legkicsinyesebbek - és egyben legszánalmasabbak - pedig még a rajongóikat is mozgósíthatják az “igazságtalan lehúzás” ellenében.

Az idézett poszt egy kéréssel zárul, hogy a szerzők legyenek kicsit befogadóbbak a kritikát illetően, hiszen a bírálók nem gonosz tréfának szánják, amit leírnak.

 

De nem szaporítom tovább a szavakat, lássuk dr Kerekes Pál véleményének egy részletét! :-) Ne lepődjetek meg, a mese főhősét eredetileg Bengának hívtam. A docens úr javaslatát követve neveztem át később Fabatkónak. A könyv megjelenése után kapott vélemények megosztottak abban a kérdésben, hogy ezt helyesen tettem -e.

 

"...Összefoglalóan úgy vélem, hogy egy technikásan vezetett cselekményű, igényes nyelvhasználatú, originális környezetet teremtő irodalmi alkotás a „Benga. Egy hibiszke, akit száműzött a mesevilág” című kisregény. A sztori követhető, a jellemek közel hitelesek. A terjedelem is megfelelő, nem túlírt, de nem is rövid, összecsapott a szöveg. Feltétlenül ajánlanám a címadó alak nevének megváltoztatást a fentiekben részletezett okból. Érdemes lenne a szereplők beszédének egyénítése, koruknak és helyzetüknek megfelelő egyénítése. Dramaturgiailag hasznos lenne a Burok, a mesevilág és az embervilág közötti fal erősebb kiemelése. Átkerülni, kikerülni a burokból, vagy felvállalni az ismeretlent és mégis átlendülni új terekre, új kihívások felé? Ez az örök emberi probléma. És szinte nehezebb a döntés, mint harcolni a kiismerhető rossz ellen. A könyv inkább olyan szálakat visz és bont ki, amelyek egyértelmű döntéshelyzetek felé sodorják a regénybeli alakokat. De az olvasókat érdekli az is, ha nem a jó győz..."

 


2016. január 3.

Néhány szó a rajzokról

Mikor befészkelte magát a fejembe Fabatkó, a hibiszke manó története, már tudtam, hogy rajzok nélkül ez a könyv nem jelenhet meg. Éreztem az első pillanattól, hogy a mesém a grafikákkal együtt kell életre. Ahogy leírtam az első sorokat, már a szemem előtt lebegett a borítókép, és az egyes fejezetek illusztrációja. Szerettem volna én elkészíteni hozzá a rajzokat, de sajnos a kenyérkereső szakmám sok időmet rabolja el. Lassan elkészül a következő mesém kézirata, és talán a borítója majd  az én kezem munkáját dicséri. Talán... jó lenne :-) Nagyon szeretek festeni, rajzolni, legalább annyira, mint írni. 

 

Végül rátaláltam Boros Borbála grafikusművészre, és a keze alatt megelevenedtek a mese hősei, és az elképzelt jelenetek. Csodaként éltem meg, ahogy a segítségével a leírt sorok  életre keltek.  A könyv 10 db illusztrációjából most párat itt meg is nézhettek.


 


2016. január 2.
Szeretném a figyelmetekbe ajánlani a Fabatkó könyv első fejezetét. Jó szórakozást! :-))

Kadak, az igazságos!
 
Kadak a háza küszöbe előtt ernyedten ült faragott székében. A lustálkodáson, és az evésen kívül kedvenc elfoglaltságai közé tartozott, hogy a barna manó népen gyakorolja az uralkodást. Sajátos elképzelései voltak a becsületről, és a falu életének irányításáról. Őfelsége személyében egy önfejű, és nagyravágyó vezért tisztelhetünk. Természetesen a fejedelmi jellemvonásokhoz hozzá illő külső is társult. 
Hegyes, szőrős fülei kajlán lelógtak vállaira. Az orra hosszú volt, és vékony, ceruzához hasonló. Ápolatlan testének bűzét nehezen lehetett elviselni. A legyek folyamatos kísérői voltak őfenségének. Királyi ruházatának éke egy barna, és sárga pepita kockás térdnadrág, amit zsíros pocakja alatt egy zsinórral megkötve hordott. Lábfejét hosszú, kosztól fekete karmok díszítették, sarkait pedig dús, fekete szőrcsomók csúfították.
Kadak a szokásainak rabja volt. Mindennap a kiadós ebéd után elkortyolgatott egy kupa almabort, amit felesége, Kála szolgált fel neki. Iszogatás közben szerette figyelni, ahogy asszonya a ház körül szorgoskodott. Székéből nézte, ahogy Kála görnyedten a fején cipelte súlyos, bogyókkal teli kosarát. A segítségnyújtás eszébe sem jutott.
A barna manóknál a férfiaknak hivatalosan egy felesége lehetett, de a szokás megengedte a többnejűséget. Kála Kadaknak öt feleségéből az első volt, aki még gyereklányként került a férfi mellé. Falujának legszebb manólánya volt, a lány apja egy vagyont kapott érte Kadaktól. Kálának kislányként a házasságról az volt a dédelgetett álma, hogy az csupa szerelem lesz. Szerető férje majd élete végéig gondoskodik róla, és védelmezi őt.
Úgy gondolta, hogy az elűzött öreg feleségek saját hibájukból kerültek a nyomorba. Nem szolgálták elég odaadóan, nem szerették, és tisztelték férjüket. Egy férj nem űzi el a választottját, ha az megbecsüli magát, és gondoskodik az otthon melegéről.
Lelkét boldogság töltötte el, mikor megtudta, hogy a falu nőtlen vezetője megkérte a kezét. Akkoriban Kadak még karcsú, és külsejére sokat adó manólegény volt. Az összes barna manólány epedezett érte. Ráadásul rengeteg kincset birtokolt, és hatalma is volt a falu minden manója felett.
Azonban az asszonyoknak nehéz az életük. Ők végezték a házimunkát, gyereket neveltek, és megszerezték a napi élelmet. A férjüknek teljes hatalmuk volt felettük, szavuk szent. Az asszonyok dolga a gyerekszülés, és a férjük maradéktalan kiszolgálása. A panaszkodás, és a sírás sorsuk miatt szigorúan tilos. Aki mégis megtette, nyilvános verést kapott. Az asszonyok pedig az odaadásáért cserébe mit kaptak? Amikor megöregedtek, és gyengék lettek, a férfiak elűzték őket, és fiatalabb nőt vettek el. Ezért volt az, hogy egy fiatal manólánynak nála akár háromszor idősebb férje is lehetet. A megöregedett, és elűzött manóasszonyok sorsa innentől kezdve a kiközösítés, és a koldulás, vagy rosszabb esetben halál volt.
Fiatal lányként Kadak jól bánt Kálával. Tenyerén hordozta, mikor fiával várandós lett. Drága ajándékokat kapott tőle, és minden kívánságát, szeszélyét teljesítette. Kála azt hitte, élete végéig így lesz. Úszott a boldogságban férje mellett, Meseország legszerencsésebb asszonyának képzelte magát.
De miután megszülte neki a fiúgyermeket, minden megváltozott. Elmaradoztak az ajándékok, és egyre kevesebb figyelmet kapott a férjétől. Ahogy idősödött, és szépsége halványodott, ő is csupán egy megtűrt, és kiszolgált bútordarabbá vált a háznál. Egy azok közül, akinek az volt a dolga, hogy a ház körül rendet tartson, és az uralkodó gyermekeit nevelje. Kadak a tőle, és a többi feleségtől született leánygyermekeit figyelemre sem méltatta. Magáénak csak a fiát tekintette. Az egyetlen fiút, akit Kála szült neki.
– Szerencse, hogy az első szülöttem fiú lett – gondolta Kála. – Ha leánynak születik, a férjem még élve eltemet. Kadak, ami jóságos uralkodónk, és jótevőnk! – gúnyolódott magában.
Ahogy múltak az évek, férje kezdett átnézni rajta. Végül már láthatatlannak érezte magát. Aztán sorban jöttek az új, fiatal, és szebb feleségek. Mikor Kadak még udvarolt neki, Kála csodálta benne az erős férfit. Tetszett neki annak határozottsága, ereje. Aztán jobban megismerte, és a tisztelet, a szerelem helyét az undor foglalta el. Megtapasztalta a kegyetlenséget, az elnyomást, és a megalázottságot.
Megrémült, amikor rájött, hogy férje szenvedélye lett a hibiszke manók elpusztítása, és a Meseországot határoló Burok áttörése. Nem elégedett meg a falubeliek feletti korlátlan uralmával, a mesevilágon kívüli élőlényeket is alattvalóinak akarta.
– Csúnyácska, és öregecske már, de hűséges asszony. Rendet tart a többi perszóna között – figyelte elmélázva Kadak a feleségét. – Régen milyen tüzes, és gyönyörű volt. Versenget érte minden barna manó férfi. De ma már elszállt belőle az élet, és a szépség. Házsártos vénasszony lett belőle! – hessegette el kezével az orrára szálló legyet. Rosszallóan megcsóválta a fejét, mire hatalmas fülei a vállát kezdték legyezni. – Öreg, és ráncos lett a vénség.  Az idén még életben hagyom, ő tudja a legfinomabb almabort készíteni az asszonyok közül. De jövőre már kikötettem a szipirtyót –gondolta. 
– Hé, Kála! Megtanítottad már a kis Bodorkát az almabor készítésére?
– Még nem – válaszolta szűkszavúan Kála, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Már régen kitalálta ura, és parancsolója gondolatait. Látta kirajzolódni maga előtt szörnyű sorsának a végét.
Kadak ásított, és a nyála közben kicsorgott a szája szélén. Megunta asszonyának ténykedését figyelni. Kézfejével megtörölte az ajkait, majd öntelten körbenézett a kiskirályságán. Szeretett uralkodni, szerette a hatalmat, szerette, hogy félnek tőle. Kadak jó uralkodónak, és jó férjnek tartotta magát. Elégedett volt az életével.
Tekintete közben rátévedt igazságosságának legújabb bizonyítékára. Egy fiatal, és szép arcú barna manó volt tőle kőhajításnyira, megkötözve egy földbe vert faoszlopnál. Szerzsnek hívták. Nemrég még Kadak hűséges testőreként szolgált, azonban a galád manó az életére tört. Az uralkodó csak a mindig körülötte strázsáló testőrségének köszönhette, hogy még él. Mint minden zsarnok, ő is rettegett a merénylőktől. Téveszméje volt, hogy valaki meg akarja mérgezni. Leginkább a feleségeire gyanakodott. Még alvás közben is körbevették az őrök.
Láncra vert áldozata nemrég még reményekkel teli szerelmes ifjú volt, csordultig tele álmokkal, és tervekkel. Mostanra megvert, kiéhezett, kiszomjazott, és lélekben megtört manó lett, aki már csak a halált várta. Mindig hűséges katonaként szolgálta Kadakot. Annak legképtelenebb parancsát is teljesítette, még az életét is oda adta volna uráért.
Aztán elkövette élete nagy hibáját, beleszeretett Kadak, és Kála lányába, az uralkodó lánya pedig viszontszerette. Első látásra egymásba bolondultak. Az oszlophoz kötözve a tűző napon Szerzsben már csak az emlékei tartották a lelket. Ha behunyta a szemét, élesen látta maga előtt szerelmük hajnalát. Tündérszép tavasz volt, a virágok mindent beborítottak. A madarak szerelmetesen búgtak. A nap vidám sugarai visszaverődtek a színpompás lepkék szárnyainak hímporáról. Az erdő a hosszú téli hónapok után tele volt élettel, és szerelemmel. A két fiatal kedves elfoglaltsága volt, hogy az illatos mezőkön egymás karjaiban andalogjon. Szerzs még sosem volt olyan boldog, mint akkor. Udvarolt a lánynak, bókokkal, és apró ajándékokkal halmozta el. Néha egy-egy csókot csent tőle. Rengeteget beszélgettek, és nevettek.
A fiatal manó végül összeszedte bátorságát, Kadak lábai elé borult, és megkérte tőle lánya kezét. Nem hitt reménye teljesült, mikor Kadak beleegyezett a nászba. A vezér abban a megtiszteltetésben részesítette, hogy leültette maga mellé tárgyalni. A megállapodás úgy szólt, hogy Szerzsnek egy zsák aranyat kell a lányért cserébe fizetni. Ez volt Kadak bánatpénze gyermekéért. Kadak felmentette a szolgálat alól Szerzset, hogy az megszerezhesse leánya árát.
A fiatal manó útra kelt, de előtte a szerelmesek hosszan búcsúztak egymástól. Elhangzottak a nagy ígéretek, sorra csattantak el a könnyes búcsúcsókok. Aztán Szerzs reményekkel telve útra kelt, hogy megszerezze az aranyakat, amiért megvásárolhatja a boldogságot. Elhagyta a falut, hogy szerencsét próbáljon. Útja a Meseországot határoló Burokhoz vezetett. Véletlenül tévedt oda a Burok déli bejáratához. Hatalmas, aranykapu előtt állt. Annyira csillogott, annyira fénylett, hogy nyitott szemmel nem volt képes sokáig bámulni. Elvakította, aki hosszabb ideig szemlélte. Ámulásából a kaput védő őrök térítették magához. Egy ősöreg hegy, amit Zúzónak hívtak, és egy dzsinn, akinek Markos volt a neve.
Évezredek óta őrizték a bejáratot a betolakodók ellen. Sok csatában vettek már részt, sokat látott öreg veteránok voltak mindketten. Szerzs őket szolgálta. Feladata lett a két őr ellátása. Főzött, takarított rájuk, kiszolgálta őket, Zúzó kősziklái közé nőtt gazt gyomlálta, Markos dzsinn pihenőhelyéül szolgáló palackot tisztította napi rendszerességgel. Megbecsülte magát, ezért jó dolga volt a két őr mellett. Sokat mesélt, és áradozott nekik a kedveséről, a falujáról, és a leendő apósáról. A gazdái szerették hallgatni a meséket, legalább volt egy kis változatosság az életükben. Csak mikor Kadakra terelődött a szó, akkor csóválták a fejüket.
A sok munka, és az érdekes beszélgetések mellett repült az idő, Lassan letelt Szerzs szolgálatának ideje. A két kapuőr marasztalta Szerzset, de hiába. Figyelmeztették, hogy ne bízzon meg Kadakban, mindig legyen résen, higgadtan gondolkodjon, ha róla van szó. De a forrófejű szerelmes csak bólogatott a jó tanácsok hallatán. Látván az ifjú eltökéltségét Zúzó, és Markos aggódva, de útjára bocsátották.
Szerzs elindult hazafele a zsák arannyal a hátán. Az úton végig dúdolt, fütyörészett. Képzeletben a szerelmét már a karjai között tartotta, az esküvőt tervezte. Látta maga előtt, ahogy pár év múlva gyermekei szaladnak elé, mikor hazaérkezik az otthonukba. A végtelen hosszúságúnak tűnő út után végre meglátta a szülőfaluját. A további utat a szerelemtől bódultan már futva tette meg. Mikor odaért, lihegve letérdelt Kadak lábai elé.
– Elhoztam neked az ígért zsák aranyat, jó Uram. Kérlek, legyél hű szavadhoz, és ad feleségül hozzám leányodat!
Kadak csuklott egyet, majd elkezdett nevetni. Éppen almabort ivott, és a rötyögéstől félre is nyelte. Fuldokolva köhögött. Még egy könnycseppet is kitörölt a szeme sarkából. Mikor elmúlt a fullasztó nevetőrohama, megtörölte kézfejével a száját. Aztán komolyan Szerzs szemébe nézett.
– A lányom már nem él közöttünk. Két teliholddal ezelőtt erre járt egy kereskedő karaván. Jobb ajánlatott ígértek érte, mint te tetted, fiam.  Én pedig mit tagadjam, eladtam őt nekik. Az üzleti életben nincs barátság, fiam. Mindig figyelni kell a jó lehetőségeket, és élni kell vele, ha jó alkalom adódik. De lásd jóságomat! Rólam mindenki tudja, hogy szavatartó manó vagyok. A zsák aranyodért választhatod egy másik lányomat. Kála! Hívd be őket! – parancsolta, majd magával elégedetten hátradőlt a székében. Két kezét összekulcsolta, és várta Szerzs hálálkodását.
De az ifjú ahelyett, hogy megköszönte volna ura jóságát, elsápadt, majd elvörösödött. Egész testében remegett, és fújtatott. Szerzset elöntötte a düh, és nekirontott Kadaknak. A zsíros torkát célozta meg. Puszta kézzel akarta megfojtani a hitszegő apát, de az uralkodó testőrsége résen volt, és megakadályozta tettében. Lecibálták urukról, majd alaposan megverték, és kikötözték az oszlophoz. Vakmerő tettéért az volt a büntetése, hogy éhen, és szomjan haljon. Kadak látni akarta a merénylő szenvedéseit, ezért köttette ki a háza mellett. A támadó kínlódásának minden percét élvezni akarta.
Nem értette Szerzs viselkedését. Meggyőződése volt, hogy ő becsületesen, és helyesen járt el. Véleménye szerint az alattvalónak semmilyen oka nem lehetett arra, hogy szembeforduljon az urával, főként nem arra, hogy az életére törjön. Igaz, hogy eladta a lányát a karavánnak, de helyette felajánlotta, hogy választhat egy másik lányt. A maga gondolkodása szerint becsületes módon, az üzleti élet szabályainak megfelelően járt el. Kadak megrázta nagy malacfüleit.
– Még jó, hogy nem került be egy ilyen alak a családomba! Majdnem hozzáadtam a lányomat! – emlékezett vissza méltatlankodva, majd kortyolt egyet almaborából. Hanyag mozdulattal letörölte az izzadságot a homlokáról, és álmosan tovább bámulta az oszlophoz kötözött kérőt.
A továbbiakban a ház nyomott, fülledt csendjét, csak Szerzs halk nyögései zavarták meg néha. Kadak egy ideig még laposakat pislogott, aztán elaludt.
Az ebéd súlyos fáradalmait kipihenő vezért egy remegős, cérnavékony hang ébresztette fel. A falu füves manója, Toxin bátorkodott megszólítani. Az aprócska manó törékeny testét szakadt barna kötényruha takarta el. A ruhát számtalan kisebb, és nagyobb zseb tarkította, amik mindenféle dobozkát, és szárított füvet palástoltak. A rejtélyes tárgyakkal kitömött zsebek miatt teste olyan volt, mintha számtalan pici dudor nőtt volna rajta.
Furcsa öltözetét még feltűnőbbé tette, hogy a fején büszkén egy nagykarimájú, kanárisárga szalmakalapot hordott. Hogy a méretekkel nagyobb fejfedő ne csússzon a szemébe, csak nagy, elálló fülei akadályozták meg. Régóta körözött Kadak körül, mert félt megszólítani a gazdáját. Ismerte már ura mérhetetlen haragját, ha ebéd utáni szunyókálásából felkeltik.
Végül összeszedte a bátorságát, és lekucorgott a vezér lába elé a porba. Alázatosan megcsókolta Kadak talpát, majd húzogatni kezdte ura nadrágszárát.
– Uram... Uram… – hebegte
– Mi az? – riadt fel Kadak.
– Megmondtam már nektek, hogy a déli alvásom közben senki ne zavarjon! – lenézett a mocskos nadrágját ráncigáló manóra. Megvetően felhorkantott.
– Á, te vagy az, vén méregkeverő! Milyen fontos mondanivalód van, hogy az életeddel játszol?
– Uram, megvan a szer, amit kértél – nyöszörgött Toxin.
– Igen, mutasd csak! – nyerte vissza éberségét Kadak. Toxin megkönnyebbülten elővett sok zsebének egyikéből egy kis tasakot. Himbálni kezdte az uralkodó szemei előtt.
– Nézd, Uram, itt van! Aki a mérget megeszi, hozzánk hasonlóvá válik. Barna manó lesz belőle! A te nevedet imádja majd élete végéig! Most már semmi nem akadályozhatja meg, hogy a csodás tervedet végrehajtsuk!
– Már éppen ideje volt, hogy elkészülj vele! A beképzelt hibiszke manó bandát eltöröljük a föld színéről! Áttörjük a Meseországot védő Burkot, és az emberek is mostantól a megfelelő királyt fogják imádni! Engem! Én leszek a leghatalmasabb uralkodó ezen a világon! A mesevilág lakói, és az emberek is engem fognak szolgálni! – ordította teli torokból.
– Ó, vezérem! Ó, királyom! Dicső a te neved! Éljen Kadak! Éljen a nagy uralkodó! – hajlongott előtte térdepelve a kismanó. Leborult Kadak lába elé, és újra csókolgatni kezdte annak bűzös talpát. Az ordibálásra kirohant Kadak háza népe, és leborultak a szék elé a földre. A testőrséggel együtt mind egyszerre kántálták:
– Kadak a leghatalmasabb uralkodó! Kadak a legnagyobb! – A király öntelt mosollyal nézett le lábai előtt heverő alattvalóira, majd kényeskedve kortyolt almaborából. A következő pillanatban lehullt a keze a széke karfájáról, a kupából pedig kicsorgott a földre az édes ital. Feje oldalra billent, és részegen horkolni kezdett. Egy légy rászállt a bűzölgő szájának szélére. Mikor a háza népe rájött, hogy Kadak újra mély álomba merült, némán felálltak. Csendben, lábujjhegyen visszaoldalogtak a házba. Vigyáztak, nehogy felébredjen az imádott királyuk.
– Addig jó nekünk, míg alszik! – gondolták.
Szerzs végignézte a vérlázító jelenetet, és undorodva köpött egyet a porba.
 
Booking.com

Ingyenes honlapkészítő