Körmöndy Tímea írónő honlapja 

"A mese a mindenség kulcsa. A lélek ajtaján kopogtat." (Jung) 

headerphoto
Lassan végzek a "Mese vagy meskete" című új kisregényemmel. Végig kisérheti velem, ahogy az ötletből kézirat, majd könyv születik. Várom a véleményeket, javaslatokat a fabatkomese@gmail.com e-mail címre. A történetet még senki nem látta, Ön az első aki beleolvashat! 
 
A Fabatkó könyvemhez hasonlóan, ha velem tart, akkor  újra Mesországban találja magát. A mese címe magában foglalja a lényeget. A mese a rég elfeledett, és a mai gyerekek által  kitalált meselények konfliktusáról szól. Mindkettő nép az életben maradásért küzd.  A már elmesélt, és feledésbe merült lények a meselények, az újonnan elképzeltek a mesketék. De a bonyodalom nem csak e témakörül forog. A kedves csillagvirágméz készítő méheket megtámadta, és leigázta a gonosz darazsak csapata. A méhkirálynő kétségbeesve próbálja visszaszerezni népe szabadságát.



2016. január 31.

Üljön bele egy kényelmes fotelba és olvassa el az első fejezetet! 

I. FEJEZET – Mézet vagy életet
 
 Miranda könnyektől homályos szemmel kinézett makk alakú ablakán. A lehangoló látványtól megijedve apró kezét a szája elé kapta. A visszafogott sikolytól akadozott a lélegzet vétele, köhögő roham fogta el. Mikor szomjazva újra oxigénhez jutott odavonszolta magát az ablakhoz. Reményvesztetten bámulta a földön kicsavart végtagokkal tömegesen heverő katonáit. Közöttük nyomorúságosan botorkáltak az élők, hogy segítséget nyújtsanak a sebesülteknek. A legmagasabb toronyszobában tartózkodott, és örült, hogy hozzá nem hallatszott fel a csatában sérültek segítség kiáltásai. Királynői szíve erőteljesen dobogott a mellkasában, nem bírta elviselni a kudarcot. Nem tudta őket megvédeni, ezért a halálnál is nagyobb a büntetése, végig kell néznie a birodalom pusztulását. Rá kellett döbbennie, hogy az ellenség tudott minden lépésükről. Kopór a darazsak fővezére mérgező szavaival rábírta a méhhadsereg egyik magas rangú tisztjét az árulásra. A fővezér mesteri érzékkel választotta ki tervének megvalósításához a Tábornokot, aki a királynő bizalmát élvezte. A fővezér kihasználta Miranda iránt érzett gyengéd érzelmeit és elhitette vele, hogy képes a királynőt rávenni a házasságkötésre. A reményteli nász ígéretére a Tábornok hátat fordított a hazaszeretetnek és a sereg minden lépéséről tájékoztatta Kopórt. Szegény bolondot az érzelmei elbódították és nem gondolta végig szörnyű tetteinek következményeit.
 - Miért nem jöttem rá, hogy mit tervez a Tábornok? Nem értem mi történt! Az alattvalóknak nem lehet titka előttem, hiszen születésem óta képes vagyok olvasni a gondolataikat. Az elméjük nyitott könyv előttem... kivéve a Tábornokét....hmm...érdekes. – merült a gondolataiba Miranda, a méhkirálynő. Kényszerítette magát, hogy elforduljon az ablaktól és leült a kaptár uralkodói szobájának egyik halcsontból faragott székébe. Kivette keblei közül a hónál is fehérebb keszkenőjét. Lassú mozdulatokkal lehajolt a potroha végén ülő gyilkos fullánkjához és érzelmek nélkül törölgette róla a hitszegő alattvaló mocskos vérét. Tisztálkodás közben a fejét felemelte és rezzenéstelen arccal bámulta a lábai előtt fekvő testet. Habozás nélkül keresztül döfte fullánkjával, mikor kiderült a csalása. Sötét töprengéséből az ajtó kilincsének rángatása riasztotta fel.
 - Királynőm! – hangzott fel a szoba falain kívül, de Miranda nem válaszolt. - Királynőm! Engedj be, nyisd ki az ajtót, Kopór fővezér vagyok!
A név hallatán Miranda szemében egy pillanatra megjelent a félelem. Riadtan eldobta a kezéből fehér keszkenőjét, majd az ajtóhoz tántorgott és remegő kézzel elfordította a kulcsot. Kihúzta magát és gőgösen magasra tartott fejjel várta a kopogtatót.
- Sápadt vagy királynőm! Csak nem vagy beteg? – kérdezte Kopór fővezér és a kulcs zörgését meghallva erőszakosan betört a szobába. Az útjából kezével hanyagul félre lökte az uralkodót. Miranda a jóval erősebb testalkatú darázsvezér legyintésétől neki csapódott a falnak. Tűrte a meg nem szokott durva bánásmódot, de arcának finom vonásai titkon fájdalmas grimaszba rendeződtek.
 - Elment a hangod? Miért nem válaszolsz, ha kérdezlek, te.....? – fordult hozzá fenyegetően Kopór. A mondat befejezése előtt azonban valami puhában megbotlott és elesett.
- Azt a jó........! – kezdett bele az átkozódásba. Káromkodva talpra állt, majd mikor a lába elé pillantott háborodott kacaj tört elő belőle.
- Ááá! A mi készséges Tábornokunk! – horkantott fel a vezér, mikor meglátta a padlón a tetemet. - A hiszékeny szerelmes hős! Mert hős vagy barátom, a darazsak hőse! Bizony nélküled nem győzhettünk volna! – hajolt meg színpadiasan a halott katona előtt a darázs. A nagy vidámkodás közepette még a könnye is kicsordult a szeme sarkából.
- Te ölted meg, igaz királynő? Pedig ő mindent feláldozott a szerelmedért, még a kaptárt is elárulta miattad! – próbálta gúnyos megjegyzésével szóra bírni a hallgatásba burkolózó Mirandát.
- A méhek védelmére tett esküjének megszegésével engem is elárult! Vesznie kellett! – bukott ki végül a felháborodás a királynőből. - Milyen irántam érzett szerelemről beszélsz? – kérdezte gyanakodva.
- Óóó! Milyen indulatos vagy ma Miranda! Egy ilyen szép hölgyhöz nem illik a durcáskodás, elcsúfítja a pofikádat. Ajjaj! A lélegzetem is eláll, ha rád nézzek, csodálatosan szép vagy ma királynőm! Jót tesz a szépségednek a zaklatottság! – incselkedett vele tovább a fővezér. Kezével megsimogatta a királynő arcát és egészen közel hajolt hozzá. A méhkirálynő undorodva vette tudomásul, hogy a darázs meg akarja csókolni. A darázs csücsörítette a száját, Miranda kezét védekezően maga elé tette és próbálta eltolni magától.
 - Te nem is tudtad, hogy szerelmes beléd? De hát kit ne bolondítana meg egy ilyen kacér szempár? Szegény Tábornok, balga álmai miatt kellett pusztulnia! Ha...ha...ha! – évődött tovább Kopór. Az évődést hirtelen hangulatváltással megunva hideg, érzelemmentes hangnemre váltott.
 – Azért jöttem el hozzád, hogy megállapodást kössünk. – Mondata végén ellökte magától a méhkirálynőt, aki neki esett a szoba falának. Miranda lekuporodott a földre és karjával átkulcsolta felhúzott térdeit. A megállapodás szót hallva, mint a veszélyt érző őzike felkapta a fejét.
- Mi jár a fejedben Kopór? – suttogta. A darázs úgy tett, mint aki nem hallja a kérdést. Először kinézett a makk alakú ablakon, majd komótosan elsétált és leült abba a halcsontból faragott székbe, ahol nemrég Miranda tisztogatta fullánkját. Fejét lehajtotta és érdeklődve figyelni kezdte a padló mintázatát.
 - Hmm..- morogta a fővezér és közben lassan ráemelte a szemeit Mirandára. A pillantását szívéig érő tőrdöfésnek érezte a méhkirálynő. Remegő lábaival felállt, kihúzta magát és maradék erejét összeszedve próbált meg uralkodói testtartást felvenni. Újra megkérdezte, de most már a szobát betöltő zengő hangon.
 - Mi jár a fejedben Kopór? – húzta össze résnyire a szemeit.
- Egy alku. – válaszolta alig hallhatóan a darázs. – Egy alkun gondolkozom királynőm! –unott hangon beszélt tovább - A katonáidat legyőztem, a méhkasod az enyém. A mézgyárad is az enyém királynőm!
A jéghideg szavakat hallgatva Miranda arcszíne a fehérre meszelt fal színéhez hasonlóvá változott, de a darázs ügyet sem vetett rá és folytatta.
– Az egész királyságodat lerombolhatnám. Megtehetném, hogy kies pusztasággá változtassam a mézes birtokod. Hatalmamban áll ... ha…ha…ha! De én nem ezt fogom tenni Miranda! A közhiedelemmel ellentétben én nem vagyok kegyetlen és nem rombolom le a méhkasod... De, tudod királynőm... – simogatta meg az állát Kopór fővezér. – a kegyelemért cserében neked is adnod kell valamit.
- Mit kérsz tőlem Kopór? – kérdezte Miranda megvetően.
- Van valami, amire csak a méheid képesek. Tudod, a mézgyárad nagy kincs. A csillagvirágból készült méz előállítása kizárólagos tulajdonsága a méhkasodnak. Rengeteg aranyat kaphatok a felső világban élő meselényektől érte. Dolgozzatok nekem, szükségem van a csillagvirágmézre! Cserében életben maradhattok! – rendezte a kapzsiság mosolyra Kopór száját.
- Nem! – sikította hisztérikusan a méhkirálynő. – Az én méheim egyike sem lesz a rabszolgád! – kétségbeesett kiáltására a fővezér egy pofonnal válaszolt.
 - Fogd be a szád! – azzal karjánál fogva felrángatta a nyaklevestől padlóra zuhant Mirandát és rángatva odacibálta az ablakhoz. A méhkirálynő most már nem tudta visszafojtani a könnyeit, megállíthatatlanul csorogtak át az arcára tapasztott ujjai között. A fővezér lerángatta a kezét az arcáról. Vállait megmarkolva kényszerítette, hogy kinézzen az ablakon.
 - Szedd már össze magad, hiszen te vagy a királynő! Nézz ki az ablakon! Látod az ártatlanokat és látod a sebesülteket? Jól figyelj minden szavamra! A domboldalon túl várakozik a seregem, csak egy csettintésembe kerül és megrohamozzák újra a váradat. Hagyd már abba bőgést! Vedd észre, hogy hatalmamban áll, hogy mindent és mindenkit eltöröljek ebben a nyamvadt birodalomban! – ordította és megrázta a királynőt, akinek erre már elapadtak a könnyei.
 - Térj észhez, hiszen többszörös túlerőben vagyunk királynő! Egyezz bele, hogy nekem dolgoztok! Akkor megkímélem az életeteket és megígérem, hogy a mézes birodalomból kivonulnak a darazsak. Ugyanúgy élhettek, mint eddig, én csak pár felügyelő katonát hagyok hátra, őket is csak azért, hogy megvédjenek titeket a rosszakaróitoktól. Viszonzásul a védelemért ezután a méz eladása fölött én rendelkezem. – önuralmát visszanyerve nyájasan rámosolygott Mirandára - Megértetted?
A királynő lenézett a makkot formázó ablakból a szenvedőkre.
- Nem kell a te segítséged! Ha védelemre van szüksége a birodalomnak, akkor itt vagyok én, hogy megóvjam!
 - Ugyan királynő! Talán a csatában megsérült a fejed? Nézz szét, hiszen vesztettél! – a kemény szavak után a királynő percekig csak hallgatott. - Nos, mi a válaszod? – hördült türelmét vesztve a darázs.
- Áll az alku, a népem mostantól téged szolgál Kopór fővezér! – hajtotta le fejét a méhkirálynő.
- Na, végre megértettük egymást, ostoba fehérnép! Tudod mi a legnagyobb gond a méhekkel? Megmondom én neked, az asszonyoknak hatalmat adnak és rájuk bízzák az ország kormányzását!!! Ettől vagytok ti méhek sebezhetőek és ezért győztünk le titeket!– röhögött fel megvetően a darázs. Elégedetten elindult a szoba ajtaja felé, de mielőtt elérte volna, Miranda megszólította.
 - Kopór fővezér! - Igen? - Minden alattvalóm gondolatát látom gyermekkorom óta. A Tábornok elméje azonban zárva volt előttem. Te ugye tudod miért?
- Tudom. – somolygott sejtelmesen a darázs. – Bűbájjal lezártam előtted a gondolatait! – válaszolt gúnyos hangon, majd Miranda válaszát meg sem várva kivonult a szobából. Az ajtót szándékosan rényire nyitva hagyta, hogy a méhkirálynő hallhassa, amint kiadja a parancsát a rabszoba előtt strázsáló két barázdás arcú katonájának.
- Nem jöhet ki a szobából és be sem mehet hozzá senki! Ételt és italt csak ti vihetek be neki! A fejetekkel feleltek! – válaszukat nem várta meg, becsapta a terem ajtaját és katonásan elviharzott a folyosón. A két baka kifejezéstelen arccal bámult utána. A királynő a fal túl oldalán az ajtóra tapasztott füllel várta, hogy elmenjen a fővezér. Mikor már nem hallotta a darázs lábainak nehéz döngetését, lábujjhegyen átszaladt az ablaka mellett álló halcsontból faragott asztalkához. Óvatosan felemelt róla egy világoskék mázas agyagcserepet.
 - Segíts! – suttogta száját alig mozgatva. A kaspóban már rég nem élő édesanyjának mágikus erőt birtokoló virága csücsült. Az anyja nagyhatalmú boszorkány volt. A többi méhvel ellentétben több száz évig élt. De, mint mindennek és mindenkinek a halandók világában, az ő ideje is lejárt egyszer. Sajnos a méhkirálynő a mágiát nem örökölte tőle. Egyetlen csodálatos képességgel rendelkezett, látta a méhkas minden lakójának a gondolatát. Senki nem tudott titkolózni előtte. Az anyja a varázserejéből csak az asztalon elhelyezett cserépnyi virágot hagyta rá. De ez a virág még soha nem látott csodanövény volt! Mikor ránézett a méhkirálynő a könnyein keresztül a levelek fényében látni vélte az anyja mosolygó vonásait.
Egy tavaszi estén az anyakirálynő, lánya szobájába egy földdel tömött világoskék mázas cseréppel állított be.
- Alszol Miranda?
- Nem, anya. – az anyakirálynő a kaspóval a kezében leült az ágy szélére.
- Ajándékot hoztam neked. – mosolygott.
- Igazán? – nyílt tágra a gyermek szeme. Felült az ágyban és két kis öklét izgatottan a szája elé kapta.
 - Itt van. – nyújtotta oda neki az anyja nevetve.
 - Köszönöm. – mondta meglepődve a gyermek Miranda. Nem értette miért kapott egy földdel teli cserepet. Az anyja megdöbbenését látva felkacagott.
- Te kis butus! Örülj, hiszen varázslatot kaptál tőlem!
- Varázslatot? A föld a bűbájos, vagy a cserép? – forgatta a kezében.
 - Óóóó nem, egyiknek sincs különleges képessége. De a virághagymának, amit elültettem benne, annak van. – kacsintott rá cinkosan az anyja. Lehajolt a kiskirálylányhoz, olyan közel, hogy összeért az orruk hegye. - Mostantól minden nap sétálunk és közben közösen meséket találunk ki. Minden mesének a végén meglásd, a kis növény vékony ezüstmintázatú aranylevelet növeszt. Az összes levele mágikus erővel bír, amikkel képessé válsz csodákat tenni. Csak le kell szakítanod egy levelet róla és tied a benne rejlő varázs! – Miranda felpattant ültéből és kezében a cseréppel ugrálni kezdett az ágyon. Örömében nagyokat sikongatott. Az anyja nevetve utána nyúlt és gyengéden visszatuszkolta a takaró alá.
- Lassabban kisbogár! A varázslatot senki nem kapja ingyen, meg kell érte dolgoznunk!
 - Mit kell tennem? – kérdezte mohon Miranda.
 - A virágot mindennap meg kell locsolnod, melegtől és a huzattól óvnod kell, a leveleit langyos vízzel le kell mosnod. A legfontosabb, hogy mindennap meg kell etetned. A gondozói munkát csak te végezheted el! – magyarázta felemelt mutatóujjal az anyja.
 - Etetnem? Milyen módon eszik egy virág, hiszen nincs is szája?
- Ez a növény más, mint a többi, ezért különleges módszerrel is kell megetetni. Kizárólag a csillagvirágmézet szereti. Az édes nedűvel mindennap végig kell dörzsölnöd a leveleit. De jól figyelj most rám! Amint a hagymagumón ki nő az első levél, onnantól kezdve a napi teendőket soha többet nem mulaszthatod el! Ha hanyag vagy és rosszul ápolod, a levelek elvesztik aranylásukat és zöldszínűvé válnak, de a legrosszabb, hogy a varázsuk végleg elillan. Megértetted?
- Megértettem! – selypítette nagy komolyan a kicsi lányka.
Másnap reggeltől Miranda és az édesanyja kedvelt elfoglaltságai közé tartozott, hogy kettesben kézen fogva bejárták királyi birtokukat. A hosszú barangolások alatt az uradalomban eléjük kerülő minden élőlényről, vagy tárgyról meséket szőttek. A történetek a legunalmasabb tárgyakat és házimunkákat is izgalmas jellemvonásokkal ruházták fel. Mikor hazaértek a sétából, Miranda végig rohant a kaptár hosszú folyosóin fel a toronyszobájába, hogy láthassa a csodavirág új levelének születését. Így ment ez mindennap az édesanyja haláláig.
Két ujja között simogatott önkívületben egy levelet, mikor felriadt az emlékei bűvköréből. Észrevette és gyorsan el is kapta a kezét, félt, hogy megtöri a kényes növényt. Hamar átvizsgálta a virágot, és örömmel állapította meg, hogy nem szenvedett sérülést. Nagyot sóhajtott. Óriási szüksége van a mágiára, nem teheti most tönkre. Lábujjhegyen átszaladt az ajtóhoz és óvatosan ellenőrizte, hogy zárva van –e. Megbizonyosodása után pipiskedve visszaosont az asztalhoz és az egyik aprócska fiókjából elővett egy kisüveg csillagvirágmézet. Leemelte a fedelét, belenyúlt és az ujja hegyével bekente vele a csodanövény leveleit. A virág ezüstös levelei az édes nektárt elégedetten böfögve magába szívta. A szertartás alatt Miranda többször eldúdolta neki cérnavékony hangon az anyjától tanult boszorkányos dalát.
 
Az erőt adó szer, a csillagvirágméz,
 Betakarítja nekünk, a szorgalmas méh.
 Egyél csodavirág, hogy nagyra nőhessél.
 Leveleidben varázst gyűjthessél.
 A királynődnek termeld a csodát.
 Mutasd meg neki a mágiád!
 Ad oda a mágiád!
 
 Anyám adta a bűbájos virágot nekem,
 Hogy varázstalan világomban támogasson engem.
 A segítséged nélkül védtelen vagyok,
 De erőm benned fényesen ragyog.
 A királynődnek mutasd meg a csodát!
 Érzem már a bűbájt!
 Megkapom a bűbájt!
 
 A bűbájos virág a dal ritmusára jólakottan dülöngélt és a leveleit ütemesen ringatta. Az elkeseredett méhkirálynő nem bírta megállni, hogy megmosolyogja a növényke táncát. Rövid ideig megengedte magának a gyönyörködést a levelek balett táncos mozdulatait idéző hajlongásában.
De az idő sürgette, ezért közös szórakozásukat sajnos be kellett fejezniük. Két ujja közé finoman szorítva lecsípte a csodanövény egy közeli levelét. A seb helyén a virágból tejnedv folyt ki, amit zsebkendőjével fogott fel. A növény a táncát fájdalmas rándulással be fejezte és ezüst leveleit szorosan összeszorította.
- Köszönöm az áldozatodat! – rebegte szemlesütve a méhkirálynő. Zsebkendőjébe takarta az ezüst levelet és odaszaladt a Tábornok holttestéhez. Leguggolt mellé és a levelet odahelyezte ahol a Tábornok egykor dobogó szívét sejtette. Az ezüst levélke amint a Tábornokhoz ért, elvesztette szilárd alakját, fehér gőzként takarta be a testet.
- Mutasd meg, miért árultál el! – utasította csendben.
A parancs elhangzása után, a tetemből áradó hideg érzetű, kékesfehér fény borította el szobáját. A berendezések és a halott tábornok tetemének körvonalai elmosódtak, végül teljesen eltűntek és a helyükön túldíszített aranyozott bútorok jelentek meg. A kaptár fala kék és arany csíkos tábori sátor selyemlapjaivá változtak át. Az egyik díszes széken a büszke Kopór fővezér trónolt. Fél szemét a fekete kabátja gomblyukába erősített aranylánchoz rögzített monokli takarta el. Lábánál egy aprócska katica bogárka üldögélt. Az apróság hátára egy arany tálcát erősítettek, amin kettő folyadékkal teli kristály poharat egyensúlyozott. Előtte a vállait lefelé lógatva a lélegző Tábornok állt. Mutatós, mély bordó egyenruháját ezüstszínű selyemzsinórból font paszomány díszítette.
Miranda körül lassan a hangok is kitisztultak. Észlelte a távolból a harci kiáltásokat, halotta a népe kétségbeesett küzdelmét az életért és a szabadságért. A csata zaja újra feltüzelték benne a gyűlöletet a Tábornok iránt. A sátor sarkában meghúzódva némán nézte az eseményeket.
 - Ismét együtt Tábornokom! – halotta a királynő a negédes hangon beszélő Kopór fővezért.
 - Beszélj, mit forgat a gyönyörű fejecskéjében az én szépséges méhkirálynőm?
A Tábornok torka kiszáradt, szavak nem jöttek a szájára. Teste látványosan reszketett, holott a nyár legmelegebb éjszakája tombolt. Hosszú belső vívódás után végre megszólalt.
- Ma éjszaka futár repül a kaptárból a felső világba, a rég elfeledett meselényekhez. – szólt élettelen monoton hangon. De beszédét megszakította egy heves csuklási roham.
 - Hukk…Hukk…Hukk.. - dadogta.
 - Igyál, nehogy a torkodban rekedjen az információ! – hajolt előre komolyan székében a darázs. Lábával enyhén megrúgta a bokájánál üldögélő aprócska fekete pöttyös katicabogarat. A kis pettyes az aranytálcával komótosan eldöcögött a Tábornokhoz. A katona, reszkető kézzel felemelte az odakészített poharak egyikét és mohón kiitta rózsaszínű tartalmát. A katicabogárka visszabotladozott az aranyozott széklábhoz. Összegömbölyödött a darázs lábánál és tálcástul, poharastul elaludt.
 - Ki lesz a futár? – kérdezte Kopór.
 - Egy dolgozó fekete méh vörös hátizsákkal a hátán. – jött a válasz két csuklás között.
 - Hmm…hmm…mikor indul?
- Pontban éjfélkor.
 - Honnan?
- A kaptár északi tornyából.
 - Egyedül megy?
 - Igen.
 - Kihez külditek?
- Pókokhoz.
 - Kikhez? – pattant fel a székéből a darázs.
 - Pókokhoz. – ismételte meg magát a reszkető Tábornok.
 - Milyen pókokhoz? – tűnt fel egy pillanatra Kopór szemében a félelem.
- Darázspókokhoz.
 - Érdekes, tudomásom szerint a potrohosok a méheket is szeretik vacsorára! Mégis egyezkedik velük a királynő! Miranda…drága Miranda…tehát összeszűrted a levet közös ellenségeinkkel. Mit ígért nekik, miért segítenek? – gondolkozott száját csücsörítve a fővezér. - Csillagvirágmézet… korlátlan mennyiségben.
 - Igazán okos! A darázspókok meselények, kizárólag a csillagvirágmézzel tudnak életben maradni! Bármit megtesznek, hogy hozzá jussanak! – köpött utálkozva a padlóra a fővezér. ÁÁÁÁÁ!!!!! – csapkodott a szárnyaival hisztérikus dühvel a fővezér. - Persze, nem is fognak eltűnni a világunkból, ha az olyanok, mint ti pártoljátok őket! – folytatta monológját. - A csillagvirágméz az egyetlen, ami még életben tartja a meselényeket. Soha nem értettem Tábornok, miért segítitek azt a szürke bandát?
 - Egy önimádó darázs, mint aki te is vagy, soha nem ért meg minket! A nálunk szerencsétlenebb sorsú lények támogatása a kaptár valamennyi lakójának kötelessége. Ez a mézes birodalom alaptörvénye, a csillagvirágméz éltető ereje mindenkinek jár. Mi, mesketelények nem sajátíthatjuk ki magunknak az éltető erőt.
 - Na, ne röhögtess! Erkölcsi oktatást tartasz pont te… nekem? Te, aki gyáván remegő lábakkal állsz előttem, miközben arra készülsz, hogy eláruld a néped? Meg áll az ész, egy renegát tart nekem szent beszédet!
 - Népem júdása vagyok! Csakhogy árulásommal megmentem, pusztán így menthettem meg őket! Minthogy te is tudod…
- Tudom, hogyne tudnám! – vágott a szavába a vezér. - Méhek és az eszméitek! Ha…ha…! Furcsa lények vagytok!
 - Ne csúfulj minket! – nyerte vissza némiképp az önuralmát a Tábornok. - Egy méh felér száz olyan darázzsal, mint ti vagytok! Én a hadsereg irányítója vagyok és belátom, hogy a túlerő ellen hiába hadakozunk. Innentől már fennmaradásáért kell küzdenünk, különben írmagja sem marad a csillagvirágméz készítő méheknek. Hiába, készületlenül ért minket a támadásotok, a felderítőink elbuktak. Darazsak…vérszomjas és kegyetlen nép! Képesek vagytok mindenkit lemészárolni a csillagvirágmézért.
- Így igaz Tábornokom! A darazsaim ezért erős és hatalmas nemzet! Nem az érzelmeink vezérelnek minket, hanem a józanész! A gyengék számára nincs irgalom!
 - Meg tartod az ígéreted, ugye megtartod? A szavadat adtad Kopór! – kezdett megint remegni a Tábornok. - A méhkirálynőt kérlek, hagyd életben! Legyen tied a mézgyárunk, csak Mirandát ne pusztítsd el! Az egyetlen esélyünk, ha a királynőnk életben marad. Ha összeházasodunk, a mi gyermekeink újra építik a mézes birodalmat és nem pusztul ki nemzetünk.
 - Soha nem szegem meg a szavam, a királynő életben marad és hozzád adom feleségül! – közölte ridegen a darázs vezér. - De most lépj közelebb hozzám! El kell fednünk a gondolataidat Miranda előtt, nem láthat bele az elmédbe, nehogy kifürkéssze a cselünket.
A Tábornok közelebb lépett a fővezérhez. A darázs a feje fölé emelte kezeit miközben érthetetlen szavakat mormolt maga elé.
Miranda királynő a bűbájos mormolást és a háború dörgéseit egyre halkabban hallotta, a sátor falai is elhalványultak. Sorban eltűntek a bútorok, a fővezér és a Tábornok alakja a semmibe veszett. Még látni vélte, hogy az aranytálcás katicabogár ásítva nyújtózik egyet, aztán újra a szobájában ült a leszúrt holttest mellett.
 - Ó, Tábornok mit tettél! Ha a futárunk időben oda ér a pókokhoz megnyerjük a csatát! Azért, hogy megmentsd az életem, majdnem elpusztítottad a népem. Ó, Tábornok miért nem beszéltél az érzéseidről? – Sóhajtozott egymagában a királynő, úgy érezte nem bír el több terhet a szíve, meghasad a fájdalomtól és a lelkiismeret furdalástól. Önkívületben ment el a szoba ajtajához és elfordította a zárban a kulcsot. Időben tette, mert nemsokára a szobája előtt álló két őr belépett az ajtón.
Miranda csak halványan észlelte, hogy a strázsák kivonszolják a padlón heverő holttestet. Az egyikük némán ételt és italt rakott le a halcsontból faragott asztalára. A méhkirálynő nem nyúlt hozzá, lassan oda sétált az ablakához és bámulta tovább az elvesztett küzdelem romjait. - Ne bízz meg senkiben! … Egy uralkodónak senki ne ismerhesse meg minden gondolatát! … Soha nem tudhatod, hogy melyik barátodból lesz ellenség! – emlékezett vissza az anyja tanácsaira.
 - Most értem meg csak a szavaidban a bölcsességet anya! Bár itt lehetnél velünk!– suttogta magának alig halhatóan. - Minden bizodalmunk Pempő hercegben van, és csak remélhetjük, hogy épségben eljut a darázspókokhoz.
A csalfa bizalmasának sem árulta el, hogy három futárt, három különböző időpontban indított el a fenti világba a segítségért. Az első futárt, a dolgozó fekete méhet a Tábornok adta fel. A második hírnökről ugyan nem tudott a rezidens katona, de sajnos az is elbukott, nemrég jött a hír, hogy elfogták a darazsak. A harmadik küldönc Pempő herceg, a királynő testvéröccse. Róla egyelőre semmi hír és ez jó, nagyon jó, mert lehetőség a reménykedésre. A bizakodás maradt meg és a királynőben ez tartotta a lelket.




 


Ingyenes honlapkészítő